Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1893 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1893-08-10 / 32. szám

ellenben a Krisztus evangéliumában újjászületett személyiség elve alapján megszüntette ugy a római egyház megkötöttségét, mint a renaissance féktelen szabadságát, és Luther vallásos-erkölcsi életfél fogásával meg van adva, sőt biztosítva az irány az ujabb idők, s a jövendő fejlődés ethikai gondolkozásmódjára nézve egyaránt.* Az evangéliumi morálnak Luther által vetett alapjaival a 2. § foglalkozik. S itt szerző teljesen halomra dönti az i. v. előző felfogásokat. Ha ugyanis Staudlin azt mondja: »hogy Luther reformátori alapelvei mellett keresztyén morál fon nem állhat*, vagy ezzel egyezőleg de Weüe: »hogy Luther sokkal kevesebb tudományos érzékkel bírt, mintsem a hit- és az erkölcstan összefüggő tárgyalásának a lehetőségére gondolhatott volna*, ugy ezzel szemben szerzőnk meggyőzően kimutatja Luther keresztyén ethikájának ugy elvi benső egységét, mint annak reális különféleségét, habár másrészt tagadhatlan, hogy Luther is általában a reformációnak épen vallásos-soteriológiai jellegénél és feladatánál fogva az erkölcstannak a hittan melletti önálló felfogására és theol. feldolgozására el nem jutott, a mi egy későbbi időnek, a ref. Danausnak s a luth. Kalixlusnak lett fentartva. De Luther helyesen karakterizálta a középkori ethikát akkor, amidőn annak lényegét hamis világiasságában és hamis egy háziasságában látta. Teljes joggal emeli itt ki a szerző, hogy Lutherben oly biztos, szabad s mégis valóban keresztyén erkölcsi világnézetre akadunk, a milyenről az egyház addigi történeti fejlődésének sejtelme sem volt. Messze fölötte áll ez az erkölcsi gondolkozásmód az addigi fejlődési alakjainak, még egy Augustinus, vagy pláne Aquinói Tamás filosofiailag átalakított ethikájának is. Csak ha Pál apostolra és annak üdvhirdetésére, sőt magára a Krisztusnak isten-' emberi személyiségére térünk vissza, találhatjuk meg azt a szabad szellemet, mely Luther evangéliumi keresztyén ethikájának éltető lelkét képezi.** S ugyanilyen módon ismerteti Luthardt Melanchton s a lutheri symbolikus könyvek ethikai világnézetét, mi mellett folytonos figyelemmel van a Krisztus követését hangsúlyozó mystikának, illetve az abból eredő anabaptista mozgalomnak ethikai tévedéseire és Luthernek azokkal ellentétes viszonyára. Párhuzamosan halad e fejtegetésekkel »a református ethika* ismertetése, a mint annak alapját Zwingli, bővebb rendszeres kifejtését Kálvin, felekezeti betetőzését pedig a ref. óprot. scholastika adta meg a XVII században. A lutheri és ref. orthodoxia theologusainak tudományos ethikai rendszereiben sok az anyag és igen rendszeres a feldolgozás, de hiányzik azokból a szabad tudományos felfogás és a dogmatizmustól való mentesség. De a református ethika a lutheránusnál mégis korábban jutott el — bár még kezdetleges alakban — a rendszeres feldolgozás gondolatára Danáus törekvéseiben, a melyek az újjászületés elvére alapítják a keresztyén ethika rendszerét. Ép azért Vcnalorius műve 1527-ből és Hyperius rendszeres theologiája 1566-ból, valamint Aristoteles ethikájának könyveihez irott megjegyzései 1553-ból csak gyenge kísérletek a keresztyén ethika rendszerének későbbi felépítéséhez. A II. fejezet (105 — 173. 1.) a restauráció korszakának római kath. ethikájával foglalkozik, mely fejezetnek 14. §-át a bő irodalommal fölszerelt jezsuita íworaZ ismertetése képezi. E morál irodalmát szerző egészen napjain* Részletesebben fejti ki e gondolatokat szerzőnek »Renaissance és reformáció* cimü tanulmánya Lapunk 1891. évi folyamának 12. és következő számaiban. ** Részletesebben foglalkozik a kérdéssel szerzőnek »Luthers Ethik« (2. kiad. 1.875.) cimü műve, melyre többször is hivatkozik i. v, fejtegetéseiben. kig kiséri, a melynek alapján mély betekintést nyerhetünk e fekete csapat keresztyén vallást és erkölcsiséget felforgató ethikai elméletébe és gyakorlatába egyaránt. Nevezetesen bő kivonatokban értékesítette DölUnger-Jiensch legújabb monumentális művét a XVI. század katholikus egyházának »morál vitáiról« (1889"), a melyek felette becses s eddigelé föl nem használt adatokat tartalmaznak a jezsuita rend történeti jellemzéséhez. Jól mondja Schulze, hogy Luthadrt i. v. meggyőző fejtegetéseit át kellene tanul mánvozniok a német birodalmi gyűlés összes tagjainak, akkor talán kiábrándulnának a jezsuita rend sürgetett visszahívásának vészteljes mámorából. Szinte jól esik a továbbiakban a jezsuita morál s a római katholikus mystika ellenhatása, a mely a XVí. és XVII. században a tridentini-jezsuita gondolatelemekkel szemben a szeretet műveiben gazdag specifikus keresztyén vonásokat hangsúlyozta az ethikában. Eperjes. Dr. Szlávik Mátyás. BELFÖLD. Adalékok a kálvinizmus újabb történetéhez Magy arországon. E becses Lap f. évi julius 27-iki számában »Egy kis adalék az unitárizmus újabb történetéhez Magyarországon* cim alatt Illyés Endre mezőberényi ref. lelkész úrtól egy közlemény jelent meg, melyre, személyesen is érintve és felhiva lévén, kénytelen vagyok — a nt. Szerkesztő urnák mindig megnyert szives engedelmével — reflektálni. Megvallom, hogy — régen nem lévén megénekelve — már-már abban a gondolatban ringottam, hogy a ref. ellenfelek belátták az eddig ellenem emelt vádak alaptalanságát; az elfogulatlanabbak tán észre is vették, hogy az unitárizmus fellépése a ref. egyházra is, közvetve s bensőleg, jótékonyan hatott, s igy a békésebb viszonyok elébb-utóbb bekövetkeznek Sőt a protestánt izmusnak a katholicizmus -sal szemben indított védekezése s a vallások szabad gyakorlatának kimondása után támadható eshetőségek fejtegetése, illetve e fejtegetések olvasása közben örömmel láttam, hogy az unitárius egyház végre-valahára nincs az úgynevezett »szekták* közé sorolva. Ezt is nagy kegynek vettem. De lám, egész váratlanul, eléáll Illyés Endre ur s sajnálattal felhoz oly dolgokat, melyek ha valóban »szégyenletesek« — nem reám nézve ilyenek. Én legalább, dacára hogy leveleim csak részben vannak idézve és a tények a cikkiró javára szinezve, még igy sem látok magamra nézve semmi szégyenletest, sem lelkiismeretfurdalót. De ugyanekkor örvendek, hogy a felhozottakhoz nyilvánosan is hozzá szólhatok. Tény az, hogy budapesti lelkészségem ideje alatt az anyaegyházközségen kivül hat fiók-, illetve két leány-és négy fiók-egyházközség alakult, és pedig a dolog természeténél s logikájánál fogva nagy részben a református egyházból. Tény az, hogy a leány- és fiókegyházközségek, valamint a két (hódmezővásárhelyi és polgárdii) segédlelkész is, a budapesti anyával s rendes lelkészével kánonszerü összeköttetésben, függő-viszonyban állanak: tény az, hogy a segédlelkészek ez idő szerint tőlem nyerik utasításaikat s csak azokat a lelkészi teendőket végezhetik, a melyekkel megbízattak. Tény az, hogy én — ép az ifjúi tapasztalatlanságból s mohó felvételi étvágyból szár-