Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1893 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1893-08-03 / 31. szám

könnyű a helyzete. Egyszerűen az Indexbe foglalja az ilyen törekvésekkel foglalkozó műveket. Igy tett a Günther, Baader és mások filozófiájával, Sailcr és Hirscher erkölcstanaival, Möhler simbolikájával s igy tett a junius 14-én elhalt Frohschammer, müncheni tanár filozofiai műveivel is, a ki méltán sorozható a modern filozofia vértanúihoz. Sőt miután a hierarchia s a vatikáni dogma túlkapásai ellen küzdött, 1871-ben excommunikálták, előadásainak a megtartása és hallgatásától eltiltották, s müveit sorra az Indexbe helyezték. Mint Goethe Wertherét, igy őt is egyházi assistentia nélkül temették. Az ókath. mozgalomhoz teljes határozottsággal nem csatlakozott. Másik nagy halottja a kath. egyháznak IIcfele, a szomorúan hires rottenburgi püspök. Nagy történettudós volt, de hiányzott benne a férfias jellemerő s a meggyőződés szilárdsága. Lapunk reá vonatkozó korábbi szűkszavú tudósítása csak annyit említ róla, hogy a magyarosztrák és német püspökökkel egyetemben a vatikáni dogma ellen opponált, de már azt nem említette, hogy 1871-ben erkölcsileg ő is megtört, megadta magát, feláldozta »értelmét és lelkiismeretét®, vagyis Hasé jellegzetes szava szerint: a püspök ölte meg benne a tudóst. E szomorúan érdekes alak legnagyobb műve a »Conciliengeschichte«, a melynek Honorius pápa ismeretes esetére vonatkozó adatait azonban az 1870 utáni kiadásokban meghonosította azaz a vaticanismus s az infallibilitas értelmében átalakította. A dogma korrigálta itt is a történetet, mint az egész Janssen-féle ultramontán történetírásban általában. Eperjes. Dr. Szlávik Mátyás. Egy érdekes könyv. IV. Azután a remek kép után, a melyet Sohm Lutherről. illetőleg a baráti és keresztyén eszmék küzdelméről rajzolt, jól esnék a kálvinista léleknek, ha Sohm művében Kálvin fenséges alakját is egész fényében feltűnve, láthatná. A schweiczi reformátorokat azonban csak néhány vonással állítja Sohm lelki szemeink elé. Bizonyára nemcsak azért, mert lutheránus, hanem azért is, mert német ember. A német protestáns embernek Luther harca és a német reformáció nemcsak protestáns, hanem nemzeti ügy is. Azért ha hiány is Sohm művében az, hogy a schweiczi reformátorokkal sokkal kevesebbet foglalkozik, mint Lutherrel, teljesen érthető. És én határozottabb roszszalást három okból nem hangoztatok Sohm eljárása fölött. Először is azért nem, mert egy rendkívül nevezetes gon dolatnak az érvényesülését látom benne, a mit mi, magyarok, fájdalom, eddig nem becsültünk meg eléggé. Mi, ha reformációi ünnepélyeket tartunk, folyton Lutherről meg Kálvinról beszélünk, csak a budapesti és debreczeni theol. akadémiákon mutatkozik e tekintetben néhány év óta üdvös változás, a mennyiben az ünnepi szónokok Dévai Bíró Mátyással és Szegedi Kis Istvánnal, Melius Péterrel is foglalkoztak. Nagyon nevezetes tárgy ez, de nem engedhetem, hogy meszszire vigyen, azért csak annyit mondok, hogy egy nemzetre nézve jelentőségteljesebbek az ahhoz a nemzethez tartozó reformátorok, mint valamely más nemzetből származott reformátor, ha esetleg ez egyetemes szempontból kiválóbb alak lenne is. Tehát a németre nézve Luther nevezetesebb, mint Kálvin; reánk magyarokra nézve a magyar Luther nevezetesebb, mint a német. De Sohm eljárását, hogy t. i. csak Luther képét festi meg s a többi nagy reformátorét nem, azért sem kárhoztatom fölöttébb, mert Luther nekem is reformátorom. A lutheri és kálvini reformáció nem ellentétek, hanem egy magasabb szerves egységnek megfelelő részei. A két nagy reformátorról nevezett, persze Krisztusra alapított egyház házastársak, esetleg néha rosz házastársak, de mégsem ellenségek. Végül meg kell említenem, hogy Sohm teljes méltánylattal viseltetik a kálvini reformáció iránt. Kiemeli, hogy a református egyház nagy dolgokat vitt végbe, a mennyiben az evangéliumot az egész világra elterjesztette s mindenfelé megbecsülhetetlen, vasjellemet fejlesztő valláserkölcsi erőket vitt magával. Sohm nem titkolja el, hogy a protestántizmus két részre szakadása nagy baj volt, de másfelől hangsúlyozza, hogy az individualizmus érvényesülése az által, hogy két hatalmas evangéliumi irányzat keletkezett, sok áldás forrásává is lőn. Valóban Sohmmal együtt mi is elmondhatjuk: >A mily káros volt a két prot. hitvallás egymás ellen folytatott küzdelme, ép oly áldásos volt a kölcsönhatás, a melyet sajátos adományaik kölcsönös közlése által egymásra gyakoroltak*. Nem szólok most már részletesen Sohm művének ama részeiről, a melyekben a róm. kath. ellenreformáció rettenetes üzelmeiről szól az iró. Csak azt említem meg, hogy Sohm a jezsuitarendet nem azért támadja meg, mert annak egyes tagjai irtózatos bűnöket követtek el, hanem a rend erejét képező, amaz általános alapelv miatt, a mely a régi baráti felfogásokból azt a képtelen következtetést vonta ki; a teljes askezis az egyéni akarat teljes megsemmisítését is magában foglalja. A mai róm. katholicizmus ennek a jezsuita-rendnek köszöni lételét. Valóban ez a legkiáltóbb bizonysága annak, hogy a róm. katholicizmus erkölcsi szempontból nyomorult alapokon nyugszik. A mi a protestántizmus további küzdelmeit illeti, azt mondhatjuk, hogy Sohm e küzdelmeknek is igazságos bírálója. Nem titkolja el a bajokat, hanem feltárja azokat teljes nyíltsággal. Bármennyire becsüli is a lutheránus konfessziót. helyteleníti azt az irányzatot, a mely a keresztyénséget a tanok szőrszálhasogató s aprólékos megállapításában kereste s a XVI. század elejének friss eszmeáradata helyébe az élettel nem törődő s azt elhanyagoló betüorthodoxia uralmát helyezte. Bármily nagyon csodálja is azt az organizáló tevékénységet, a melyet a református egyház kifejtett, mégis sajnálattal mutat rá, hogy, mikor az evangélium helyett a puritán szabályzatok irányozták a hivek életét, a cselekedetek által való megigazulás prot. formája vált divatossá. A protestáns egyházak elernyedését követte a pietizmus, vagyis az életnek az evangélium szellemében való megújítása, másfelől a rationalizmus, vagyis az emberi ész uralomra vergődése a művelődés minden terén, a 62