Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1893 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1893-08-03 / 31. szám

8 vájjon teszünk-e e tekintetben valamit? Itt-ott, elvétve mintha láttunk volna némely törekveseket erre nézve, ele ezek csak olybá tűnnek fe^ még, mint a sötét éjben halvány fénynyel csillogó pásztortüzek. Bizony nem alap nélkül teszi fel Fraxinopolitánus egy legközelebbi cikkében a kérdéseket: »A fizetett munkán kivül tettünk-e egy lépést gyülekezetünk általános művelődésének érdekében; van-e minden faluban kezdeményezésünkre vagy közreműködésünk folytán népkönyvtár; megismertettük-e népünkkel nemzetünk történetét magunk vagy a tőlünk felbuzdítottak által tartott felolvasásokban; ügyeltünk-e arra, hogy ne legyen az uzsora áldozata; van-e minden községben a szegény embernek olcsóért vetőmagot s kenyérnek valót adó egyházi magtár; akár ennek jövedelméből, akár segélyző egyesületek alakítása által segítettünk-e a vagyontalanokon, betegeken, temetkező szegényeken ? Terjesztettük-e a vallásos iratokat; meg• ismertettük-e egyházunk történetét, egyházunk intézményeit; szólottunk-e gyülekezetünk előtt arról a nagyszerű munkásságról, melyet nálunk előbbrevaló hitrokonok az evangéliumnak terjesztése körül kifejtenek ; felkerestük-e már csak a közellévőket is, meglátogattuk-e a betegeket, vagy a tőlünk elpártoltakat?c< S nem alaptalanul sóhajt fel e kérdések után keserűen: »Ilányan, de hányan vagyunk, rendkívül nagy többségben vagyunk, kik mindebből semmit sem tettünk!« S midőn bizonyos megdöbbenéssel olvassuk ez ostromló kérdéseket s a reájuk adott keserű választ, lehetetlen, hogy fel ne támadjon lelkünkben a gondolat: mit cselekedjünk tehát? mivel előzhetnénk meg a reánk ólálkodó veszedelmet? E gondolatokra magam sem tartom elégnek csak annyit válaszolni: evangélizáljunk ! mert e fényes szó önmagában hangoztatva csak üres semmi, s csak akkor lehet s leend sikert adó valamivé, ha tartalmát is megadjuk s iparkodunk kijelölni az eszmék és gondolatok kölcsönös kicserélése által azokat a feladatokat, melyeknek megoldásában rejlik az evangólizálás reális értéke. E barátságos eszmecserében óhajtok magam is néhány eszmét és gondolatot felvetni, hogy megértvén egymást s közös erővel hozzáfogva a munkához, a jövő boldogság és felvirágzás alapjait lerakhassuk. Hamar István. ISKOLAÜGY. Veteményes kértéink. I. Törvényerőre emelkedett a vallás- és közoktatási miniszternek a néptanítók fizetésének rendezéséről szóló javaslata, mely ha egészen nem elégíti is ugyan ki a néptanítók jogos kívánságát, de a korpótlék behozatalával minden bizonnyal nagyot lendít a szegény tanítók nyomasztó anyagi helyzetén. Ezt az uj törvényt, mint minden olyan intézkedést, mely a népoktatásügy fejlődését van hivatva előmozdítani, mi protestánsok is szívesen üdvözöljük; de másfelől lehetetlen észre nem vennünk, hogy ez a törvény ismét egy hatalmas gyökerét vágja el iskolai antonomiánk hajdan életerős fájának. Mert midőn e törvény kimondja és ismételten kötelezővé teszi a minimális 300 frtos fizetést, azután pedig minden tanítónak kilátásba helyezi az 50—250 forintos korpótlékot: oly nehéz terhet ró az iskolát fentartó testületekre, melynek elhordozására nagyobb egyházaink is alig lesznek képesek. Midőn pedig már 50 forintnyi állami segély mellett a kormány részére a tanítók választásánál a megerősítés, fegyelmi ügyeikben hozott ítéletnél a felülbírálás jogát állapítja meg: oly nagy mértékben korlátozza iskoláink felett eddig gyakorolt örvendelkezési jogunkat, mely a nyújtott segélylyel arányban egyáltalában nincs. Tisztelettel hajlunk meg a törvényhozás akarata előtt, mert elismerjük, hogy saját jogával él, midőn a közoktatás fejlődését törvények által irányozza: szívesen fogadjuk az uj törvényt, mert tudjuk, hogy midőn a kormány részére veto-jogot állapít meg, nagy mértékben emelni fogja a magyar állam hatalmát és tekintélyét épen azon ellenünk törő nemzetiségek tanítóinak segélyezése által, a melyek erre majd leginkább rászorulnak; de magában tekintve a törvényt és az abból reánk nézve származó helyzetet, mi protestánsok bizony nem dicsekedhetünk azzal, hogy méltányos volt az ország törvényhozása a népoktatásügy oltárán négy század alatt hozott áldozataink iránt. Ellenkezőleg ezt a törvényt is ugy tekinthetjük, mint egy lépéssel való közeledést ahhoz az ideális célhoz, melynek megvalósítására ma még a magyar állam gyenge ugyan, de arra folytonosan törekszik és a mely nem más, mint az összes autonom testületek iskoláinak államosítása. Bár az 1868-iki népiskolai törvény továbbra is biztosította számunkra az iskolatartás jogát, de egyszersmind erősen körül is sáncolta szabad rendelkezési jogunkat, midőn a népoktatás szervezetét, a tantárgyak számát és minőségét pontosan megszabta, iskoláinkat az állam közegeinek ellenőrzése alá helyezte. Ugyanezt cselekedte az 1883-iki XXX. t.-cikk középiskoláinkra nézve, a melyekkel szemben autonomikus törvényhozásunk ma már csak kormányzati és fegyelmi ügyekre terjed ki. Ami pedig a tantervet illeti, erre nézve önrendelkezési jogunk csak abban határozódik, hogy átveszszük az állami tantervet, és azután legföllebb annyi változtatást teszünk rajta, hogy egyik-másik tantárgyat más osztályban tanítunk, mint amint azt az állami tanterv előírja. Semmi részünk nincs tanáraink képesítésében: országos törvény rendeli, hogy iskoláinkban tanárokul csak oly egyéneket alkalmazhatunk, akik valamelyik állami bizottság előtt oklevelet szereztek. Sőt ma-holnap azt is megérjük, hogy az állam ad nyugdíjat is a mi pénzünkből tanárainknak. Ha még ezekhez veszszük, hogy néhány középiskolánk az államsegély révén