Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1893 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1893-07-13 / 28. szám

ők üljenek székébe, de épen maguk azok, kik ezt a programmot legkevésbbé veszik komolyan. Sőt oly állítást is olvastam már, mely az összes reformokból a katholicizmus előnyét, a protestántizmus hátrányát jövendöli és sokkal szivesebben maradna a status quo mellett egyházpolitikai reformok nélkül. Ezzel szorosan függ össze az a másik vélemény, mely az egyházpolitikai reformok megvalósítását nem tartja elegendő kárpótlásnak a mondott törvényszakaszért, s a szülők szabad rendelkezési jogát csak akkor hajlandó elfogadni, ha a katholicizmus azon fegyverei, melyek erősebbé teszik a mi egyházunknál: kiváltságos állása és roppant gazdagsága, kivétetnek kezéből. Ez pedig nem történhetik másként, mint az 1848: XX. t.-cikk keresztül vitelével, vagyis az összes bevett vallásfelekezetek teljesen egyenlővé tételével, mindezek egyházi szükségleteinek az állam által való fedezésével, mi magával hozza az egyházi javak bevonását s államjavakká tételét az úgynevezett szekularizációt s ennek keretében az alapok, alapítványok függő kérdésének rendezését is. Sőt tulajdonkép a nézet szószólói az egyházpolitikai reformok kezdetét és kiindulás pontján az 1848: XX. t-cikk megvalósításában találják; szerintük a kormánynak előbb ezt a régi törvényt kellett volna foganatosítni s azután ujabb tervekbe kezdeni. Érzem, hogy nagyon nehéz feladatom, midők a protestántizmus oly sok kitűnőségével, talán többségével kerülök bizonyos tekintetben ellentétbe. Azonban, mert magam is egyházam s hazám üdvét keresem, meggyőződésemből erőt merítek, protestáns voltom kötelességemmé teszi, hogy véleményemet őszintén, tartalék nélkül előadjam. Hátha sikerül a helyzet tisztázásához akármily kevéssel is hozzájárulnom. Én az 1868 : LIII. t.-cikk fentartását vagy módosítását illetőleg két helyzet között teszek különbséget. Az egyik akkor áll elő, ha az államkormánynak nem sikerül az egyházpolitikai programmot keresztülvinni s annak lényegesebb pontjai, nevezetesen a polgári anyakönyvezés, vagy csak a polgári házasság is hajótörést szenvednének. Ez esetben nemcsak hogy szó sem lehet az 18tí8: LIII. t.-c. 12. §-nak módosításáról, hanem épen a hiányzó büntetési szankcióról kell gondoskodni. S ezt többé ne a februári rendelet adja, hanem a kihágási büntetőtörvény (1879: XL. t.-c.) 53. §-a; mert igaz, hogy bíróságaink, s különösen a kúria eddig nem ugy tekintették a keresztelést s ennek alapján való anyakönyvezést, mint valamely felekezetbe, hanem általában a keresztyénségbe való fölvételt, azonban a katholikus egyházi törvények magyarázatára mégis csak illetékesebb a katholikus papság és a pápa, mint világi bíróságaink: a klérus szerint pedig a keresztelés által az egyedül üdvözítő katholikus anyaszentegyházba vétetik fel a gyermek, e szerint az elkeresztelés ténye az 1849: XL. t.-c. tárgyi s anyagi tényálladékát is megállapítja. A második helyzet az, ha az egyházpolitikai programmot a maga teljességében, különösen a kötelező polgári házasságot is sikerül valósággá tenni. Ez esetben nem tartom sérelmesnek a protestantizmusra nézve a szülők szabad rendelkezési jogának proklamálását s bár elismerem, hogy az 1848: XX. t.-cikknek a mai idők viszonyaihoz alkalmazott megvalósítására törekedni jogunk, sőt kötelességünk, jogunk és kötelességünk követelni a katholikus, görög-katholikus és bizonyos tekintetben a görög keleti egyház kiváltságos helyzetének megszüntetését. a tisztán állami eredetű egyházi javak szekularizációját, a protestáns egyház méltányos állami dotációját. Azonban ez az egyház és állam közötti viszonyok rendezésének betetőzése, mely a magyar állam helyzetében, az udvar, az aristokrácia ismeretes értelmei mellett, a legnagyobb nehézségekkel van összekötve. Csak akkor lehet tehát reményünk mindezek megvalósítására, ha a talajt egyéb reformokkal, lépésről lépésre való haladással erre a nagy műre előkészítettük. S ezt a fokozatos haladást, ezt az előkészítést adják meg az egyházpolitikai reformok. Hogy hasonlattal éljek, felakarjuk építni az egyház és állam közötti viszonyok rendezésének modern épületét; ez épületnek az 1848: XX. t.-cikk tetőzete, de hogy az a fényes, impozáns tető szilárdul állhasson, az alapozási munkákat kell jól megcsinálni, a falakat szilárdul megépíteni. Deák Ferenc maga is megjövendölte, hogy az a rendezés csak fokozatosan, nyomról-nvomra történhetik meg: »a régi rendszert egy nap alatt megsemmisíteni nem tartozik a lehetőségek közé, minthogy gyökerei oly mélyen bele vannak nőve az institutiókba, hogy azokat kitépni konvulsiók nélkül nem lenne lehetséges; és ha mégis kitépni akarnák: gyökereik úja kihajtanának, még pedig bujjábban, mint annak előtte*. A most tervezett egyházpolitikai reformok hatalmas előkészítői az 1848 : XX. t.-c. korszerű megvalósításának. A történelem, az emberi fejlődés logikája itt is be fog bizonyosodni s még ha azon kormányférfiak, kik most politikai jónevüket s állásukat kötik programmjukhoz, nem is akarnának tovább menni, el fog menni tovább a nemzeti fejlődés. Már ezért is becses nekünk, protestánsoknak a tervezett egyházpolitikai reformmű. Azon keresztül haladunk a vallási egyenlőség felé, mely utón most egyszerre négy nagy lépést teszünk előre. Az 1868: XXXVIII., XLVIII., LIII., LIV., az 1883: XXX törvénycikkek, most a tanítók fizetésének rendezéséről szóló törvény, s aztán vallásszabadság, zsidó recepció, polgári házasság és anyakönyvezés mind ugyanazon cél felé vezetnek, azok nélkül a nagy konvulsiók nélkül, melyektől Deák féltette nemzetét. De ettől eltekintve is, a polgári anyakönyvezés és a kötelező polgári házasság önmagukban nyereségesek protestáns egyházunkra és hazánk társadalmára. Az első azért, mert ha a második meg nem valósulhat s igy az 1868: LIII. t.-c. módosításának előföltétele be nem következik, lehetetlenné teszi a mostani elanyakönyvezést s ezzel a jelenlegi viszály s az ultramontánizmus méregfogát kitöri. A polgári házasság pedig azért, mert véget vet a kilencféle felekezeti házassági jog uralmának, ellentéteinek, a törvényes hí- és poligámiának, bi- és poliandriának, a kényszer szülte vallásváltoztatásnak s igy lényegesen közrehat a házassági intézmény megszilárdítására. Ez világos érdeke a protestáns egyháznak is, a magyar társadalomnak is s mi, kik reformátorainkkal együtt a házasságot első sorban világi ügynek tartjuk — ein weltlich Ding, mint Luther mondá — nem vagyunk vele szemben oly helyzetben, mint a dogmáiban megkövesült katholicizmus, mely ellene csak a »non possumust« képes szegezni. A kötelező polgári házasság hathatósan közreműködik a klérus befolyásának megtörésében, ép azért gyűlöletének tárgya; ha nem is teszi teljesen képtelenné a reverzálisok kierőszakolására, de ez »áldásos« »kereszlyén szeretettől áthatott* működésében nagyon meg fogja bénítni, mert ha egyszer a felek polgárilag összeesküdtek s házassági frigyük érvényes, ha óhajtják és szorgalmazzák is a megáldást, a katholikus pap »Brautexamenjeitől«, reverzálisaitól, fanatizmusától könnyen menekülhetnek a protestáns pap áldása alá. E tekintetben sokkal nagyobb garanciánk lesz nekünk a kötelező polgári házasság, mint volt a büntető szankció nélküli 1868: LIII. t.-c. 12. §-a, mely a mint láttuk,