Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1893 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1893-07-13 / 28. szám

rázni. Akadhatott a sok ezer pápista pap közül egy-kettő, kiknek fegyverével összecsapva, csorbát kaphatott! De a repedések oly természetűek, hogy a viadal közben nem származhattak. De azt a fegyvert — a mint az öregek beszélik — sohasem ragadta el tőlünk az ellenség s valami titkos, bűvös erő által hozzánk lévén kötve, el sem ragadhatja. Hogyan értsem hát e repédéseket?! Mig ezeknek az eredete felett töprengettem, a fegyverőrző helyen régi, avult Írásokat találtam. Ezek azt mesélik, hogy a fegyver őrizőinek tisztáknak, szennynélkülieknek kell lenniük, különben a lesekedő ellenség a tisztátalan őr vigyázatának ideje alatt megrongálhatja — bár el akkor sem viheti. Az őrizők között kellett hát tisztátalanoknak lenni, s mert új repedéseket is vettem észre, kell még ma is lenni, kik az őrizet ideje alatt elaludván, alkalmat adtak a leskődő ellenségnek, hogy a fegyverhez férkőzzék. Tovább olvasgattam azokban az avult írásokban, de a tisztátalan, s hűtlen őrizők szigorú megbüntetéséről nem sokat találtam bennök; pedig ugyancsak nagy számmal voltak följegyezve esetek, a mikor az ősi fringián erőszakos rongálások »találódtak*, de a vétkes őrizők, kik a vigyázatban megrestültek, tanuk hiányában »felmentődtek*. Methermcneüomenon cszti: a régi fringia a katholikus papság nőtlenségéből folyó undokságok; az őrizők a protestáns prédikátorok; a bűvös erő a protestáns papság tiszta erkölcsi élete. Hogy állunk ma e bűvös erő dolgában? E kérdés oly természetű, hogy a maga csupaszságában csak zárt ajtók mögött tárgyalható; s a ki ezt bolygatni akarja, nemcsak az riaszthatja vissza, hogy darázsfészekbe nyul, hanem az az ellenkérdés is, hát magad milyen vagy ? »Ki azt mondod, nem kell paráználkodni, paráználkodol-e?« (Rom. II.: 22.) Mindenek előtt tehát azzal a magamra nézve szégyenletes kijelentéssel tartozom, hogy mikor a vigyázatnak sora rám került, én is elaludtam néha, bár küzdöttem az álom ellen, s ezentűl még nagyobb erővel fogok küzdeni. Mindazáltal nem feddőzni, nem is bíráskodni akarok én, csak a bennünket tisztátalanokká tett sebre kivánok egy timsóba áztatott farkas-alma levelet tenni, mely eltávolítsa abból a fertőző anyagot és ez által gyógyulását siettesse. Ezt a jogot senki se fogja elvitatni! A baj az, hogy sokan élnek tisztátalanságban, de maguk még csak bajoknak sem tekinték, sőt hallható s olvasható tetszetős okoskodásokkal igazolva is hitték magukat. Nem tartozom azok közé, kik minden kicsinységet nagygyá fújnak, hogy a megrováshoz tárgyat szerezzenek. Ugy is elég alkalom kínálkozik! Az adomából ismert »kegyes elmélkedések« kifogyhatatlan tárházat képeznek! »Semmi tisztátalan, megveszett beszéd a ti szátokból ki ne származzék!* (Eféz. IV.: 29.) igy int az írás s egy pap, ki a bibliát a hit és erkölcsi élet szabályozójául hirdeti, komoly s mély dolgokkal, az Isten titkaival való foglalkozásunk szükséges fűszeréül magyarázgatta előttem a rothadt beszédeket! Ehhez kommentár sem kell; s bár nem iróniának szánták: annak legtökéletesebb példája! Már egyszer rámutattam arra, hogy gondolkozásunk bizonyos pápista elemet vett fel magába. Itt újra azt kell tennem, két ily elemre kell rámutatnom. Egyik az, hogy mikor magunk között vagyunk, sokat megengedünk magunknak. Mintha a mi tisztátalan, magunk között megszűnnék annak lenni s mintha a gonosztévők minden faja nem a cimborák között s előtt akarná végrehajtani bűneit! A másik pedig az, hogy különbséget teszünk magán és hivatalos viselkedésünk között. Egy tekintélynek örvendő pap mondta valamikor jelenlétemben, hogy ő hivatalában olyan, mintha Krisztus volna ott, de azonkívül szabadnak érzi magát minden köteléktől s szolgált is mutatóval magán élete milyenségéből! Ez az alaptalan s titkos bűnöknek kedvező felfogás ma a levegőben van. Elterjesztésében — ugy hiszem — a protestáns papságnak is — bár megengedem, hogy inkább negatív — része van. Az egyházi tisztségek betöltésével az erkölcs követelményeit nem vette a legszigorúbban; hivatalokba emelt olyanokat, kiknek erkölcsi élete s gondolkozás módja a szóban forgó bűn által beszennyezett. Minden hajam szála égnek áll, ha egy ilyennek húsvét tájban barátjához irt levelének hallomásból ismert tartalmára gondolok, vagy ha egy másiknak bűnei következményeként bekövetkezett betegségében mondott s egyik barátja által nagy társaság előtt ismételt szavai jutnak eszembe. Beteges humanizmus, vagy a papi tekintély féltése vagy saját bűnösségünk tudata vagy mind a bárom egyszerre megakadályoz abban, hogy a legnagyobb erélylyel követeljük a botránkoztatónak eltávolítását; megsüketíti füleinket, hogy ne halljuk Pál szavát: »vessétek ki azért e gonosz embert közületek!« (I. Kor. V. 13.). A tett helyéről valóktól hallottam egy vén bűnösnek a falu legénysége által látott korcsmai fertelmességeit; s az egyházi hatóság hivatalosan nem vett róla tudomást. S ha tudomására esik s az Ítélethozatal kikerülhetetlen, hány esetet tudunk felmutatni, hogy a parázna állásától végleg megfosztatott ? ! Vájjon megfelelő büntetés-e a helycsere ? Vagy kit sujt a büntetés jobban, a bünöst-e, vagy azt a kisebb egyházat, melynek nyakára rendeltetett »az erkölcsi élet ápolására!* Nem a legkiáltóbb igazságtalanság-e az, hogy egy gyülekezetet, csak mert szegény, kiszolgáltatnak egy elvetemült ember üzelmeinek! Értem a helycseréltetésnek büntetésül való alkalmazását aktákkal vesződő hivatalnokok között; de az egyházban, melynek feladata, gondozása és fejlesztése az ember legnemesebb képességeinek, melyekhez a legtisztább s leggyöngédebb kéz nyúlhat csak veszélytelenül, lehet-e a finom hajtásokat a bűnök szennyétől eléktelenített durva kezekre bízni ?! Napnál világosabb, hogy nem lehet, de azért rábízzuk. Pedig ahhoz, hogy a pápista papok bűneit gyakorolhassuk, a pápista papok »hivatalos« szentségére volna szükségünk, híveink részéről pedig arra az otromba együgyüségre, mely papjainak bűnét is szentségnek látta és mondja. Hála Istennek, egyik sincs meg! Bűn azonban — fájdalom — van elég. Oly gyanúsakká lettünk — mint egy pap irja — hogy a cura pastoralis megkezdése már azért is nehéz,