Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1893 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1893-07-06 / 27. szám

talataim győztek meg. De utazni sem kell, helyünkbe jő e tapasztalat Tessék figyelemmel olvasni az egyházi lapok olyan cikkeit, melyek valamiféle egyházi járulék fizetéséről szólanak, vegye elő például bárki a végelgyengülésben kimúlt közpapok lapjának számait s özönével kapja a jelzett gondolkozásmód általános voltának bizonyságait. A misera plebs contribuens lenézésében újra hasonlóságot találok a pápista és protestáns papság között. Persze a pápista papság itt is előnyben van, mert magatartása egyháza rendszeréből folyik, mi pedig egyházunk természete ellenére követjük őket ebben is, a minthogy reverendájukat is megirigyeltük s lelkészi értekezleteinken a papi tekintély növelése érdekéből ajánlgatjuk egymásnak hivatalos ruhául való behozatalát. Ugy tetszik nekem, hogy közös sorsa az minden papságnak, hogy bizonyos idő multával pápista legyen gondolkozásában, melyből aztán csak valamely hatalmas rázkódás szabadíthatja ki. Minden vallás első hirdetői a lelküket eltöltő eszménynek élnek: lelkesedésük lobogó tüze a híveknek egész seregét gyűjtvén köréjük — hatalmat, befolyást nyernek eszméikkel együtt felettük. De a mint múlik az idő, a tűz lohad s a papság . . . gyertyát gyújt a templomokban; mesterséges eszközökkel akarja megőrizni legalább látszatát az eltűnt valóságnak, s e látszat által fentartani a régi befolyást. A prófétáknak Sámuel által összegyűjtött gyülekezete próféta iskolává lett, hol síppal-dobbal szerezték a prófétai lelket; a zsidó vallásos szellem fejlesztőinek az igaz prófétáknak elhallgatásával a papság vezetésére maradt zsidóság vallásos szelleme a tisztasági s áldozati stb. törvények árjába veszett. Hogy a keresztvénségben az apostolok és evangélisták helyét néhány század leforgása alatt kik foglalták el — ma is élő bizonysága a kath. egyház. Hogy kik vagyunk mi, kik a reformáció lánglelkü bajnokainak nyomaiba léptünk: a néppel szemben tanúsított pápistás magatartásunk eléggé világossá teszi. A reformáció világot átalakító ténye épen az, hogy az embert emberi méltóságának öntudatára ébresztette s ezáltal megadta az első lökést veleszületett szabadságra való jogának állami s egyházi téren való kifejtésére. A reformáció ez eredménye ma már elpusztíthatlan közkincse az emberiségnek, s mi most előállunk, s mi, a reformátorok utódai (satyrakép hangzik) 300-ados életünk után népünket jogaira éretlen, az irás gyöngyére méltatlan tömegnek kezdjük titulálni tiszta pápista szavakkal; s mert belőlünk hiányozván valami, nem tudjuk gyakorolni reá a régi befolyást, azt a mesét költjük, hogy népünkből hiányzik a fogékonyság; mondogatjuk Horatius szavait magyar fordításban; módokat eszelünk ki, mint szorítsuk jogait minél szűkebb körre, mint uralkodhassunk rajta pápista módra. De azt eszünkbe sem veszszük, hogy magunk lehetnénk okai a régi befolyás elvesztésének; arra nem is gondolunk, hogy azért nem találunk fogékonyságra népünkben, mert nem atyja, de basája akarunk lenni. Szavahihető embertől hallottam, hogy egy öreg pap ugy tartotta a presbyteri gyűlést, hogy presbyter uraimék megállottak a templom sarkán s ha valamiben megállapodtak, a kurátorok tudtára adták a muzeumában ülő tiszteletes urnák s ha nem tetszett neki, toporzékolva jelenté ki, hogy igy vagy ugy akarja; erre ujabb tanácskozás következett a templom sarkán, s a presbyterek is ugy akarták. Ilyen forma hierarchicus gőggel nem neveljük éretté népünket, nem támasztunk benne fogékonyságot. Szeretetet a népnek! s mint gyermek atyjához, ugy fog ragaszkodni hozzánk! Oly sok szép prédikációt irtak már használatunkra a szeretetről, Temesvári Pelbárt szavai szerint az »együgyübb prédikátoroknak materiát szolgáltatva*, oly sokszor zengettük el már azokat: tettben mutassuk meg már valahára, mi az a szeretet! A mig csak elméletileg szeretgetjük felebarátainkat, feneketlen kádba mérjük a vizet; hasztalan munkát végzünk. Kenyér kell a népnek, mert elfogyatkozik ! Élő szeretet kell a népnek, mert már fogyatkozóban van! De csudálatos, mi, kik minden más elméletnek ellenségei vagyunk, a szeretetben az elméletnél szeretünk maradni. Hallottam már fiatal papokat panaszkodni a miatt, hogy népük bizalmatlan a legjobb akaratból származó törekvéseik iránt is, hogy e miatt nem sikerülhet semmi kezdeményük. Megengedem, hogy ugy van, de vájjon az-e az oka e bizalmatlanságnak, hogy papjai részéről mindig szeretettel találkozott? Bizonyára nem! Tudom, hogy ugy van, de vájjon az-e az igaz szeretet, mely az első kedvezőtlen fogadtatásnál keserűséggé változik? Bizonyára nem! Sőt mindnyájan tudjuk, s unosuntig prédikáljuk az akadályoktól vissza nem riadó munkásság- előbb-utóbb bekövetkező diadalát. Mért állunk meg tehát a legelső nem sikerült kísérletnél? Mert csak elméletben ismerjük a szeretetet s ép azért nem is ismerjük azt. Szeretetünknél nagyobb hiuságunk, mely engedi, hogy kitegyük magunkat ujabb sikertelenségnek. De hogy is fogadna kész bizodalommal mindjárt népünk? Mit tettünk eddig érte? Szép három részes beiktatási beszéd telik ugyan ki funkciónkból, s hivatásunk magasztosságának tudatában emelt fővel is szoktuk mondani: »én keresztellek, én esketlek, én temetlek el benneteket*, de ez nem elég az üdvösségre, meg meg is fizetnek érte; s minél jobban fizetnek: annál szebben zeng az oráció (egy erdélyi pap szerint) a bánat vagy öröm könnyeinek harmatában született stóla megérdemlése végett, melynek elfogadásáról különben már az okos római papság kitalálta, hogy nem simonia. A fizetett munkán kivül tettünk-e egy lépést gyülekezetünk általános művelődésének érdekében; van-e minden faluban kezdeményezésünkre vagy közreműködésünk folytán népkönyvtár; megismertettük-e népünkkel nemzetünk történetét magunk vagy a tőlünk felbuzdítottak által tartott felolvasásokban; ügyeltünk-e arra, hogy ne legyen az uzsora áldozata; van-e minden községben a szegény embernek olcsóért vető magot s kenyérnek valót adóegyházi magtár: akár ennek jövedelméből, akár segélyző egyesületek alakítása által segítettünk-e a vagyontalanokon, betegeken, temetkező szegényeken? Terjesztettük-e a vallásos iratokat; megismertettük-e egyházunk történetét, egyházunk 53-