Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1893 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1893-01-19 / 3. szám

szabadsága és szellemi közössége s a vallási türelemnek az államban való gyakorlása tekintetében! A protestántizmus mindegyiknek megszabja a maga helyét, határát és terjedelmét : a világi hatalomnak ép ugy, mint az egyházinak, a tekintélynek ép ugy, mint a szabadságnak, s a jogi rendnek és állami hatalomnak ép ugy, mint a szellemi mozgalmaknak, egyháznak s a személyiségnek. Ez a positiv felelet arra a vádra, a mely szerint a protestántizmus elvileg revolució volna! (Vége köv.) Dr. Szlávik Mátyás. KÖNYVISMERTETÉS. »Az ember és világa* cimü filozofiai kutatásoknak II. része: >A szellem élete* irta Bőhm Károly, kiadja Kókai Lajos. Budapest. 1893. Ára 3 frt. I. Tiz évnek gondos és mint a szerző is mondja egy helyen fáradságos munkája hozta létre az épen előttünk levő kötetet, mely ugy látszik mind terjedelménél, mind belső értékénél fogva képes lehetett a fáradalmakat feledtetni szerzőjével; de nem pusztán a mű tudományos értéke az, mely kárpótlást nyújthatott, hanem azon eredményeknek. melyekhez ezen kutatások vezettek, kedélyi vagy érzelmi életünkkel való megegyezése. Ugyanis ezen munkában a szerző létünk nélkülözhetetlen következményeként ismer fel két oly dolgot, melyek az emberiségnek mindig eldorádóját képezték: »a szabadságot és a szeretetet.« Az a körülmény, hogy a szerző kutatásai a szabadsághoz és a szeretethez vezetnek, érdekessé teheti e művet a tudomány világának legtöbb régiójában, de érdekessé teheti az úgynevezett komoly egyének előtt is, ha mindjárt azok nem munkásai is szoros értelemben véve a tudomány mezejének. Azt hiszem, hogy az egyén szabad elhatározási képessége egy iránt érdekli a »bírót«, tehát a jogászt, az ethikust és a psychologust; de mind ezeknél nem kevésbé fontos kérdés ez a theologusra is és lehet-e valami fontosabb az utóbbira, mint a szeretetnek felderítése, melyen nyugszik ugyszólva az egész keresztyénség épülete. Csak egy futólagos tekintetet kell vetnünk a tudomány állására és azonnal meggyőződhetünk róla, hogy mily messze van az általa hirdetett determinizmus a Pál tanaiban levő praedestinaciótól, viszont az erkölcstanokban hirdettetni szokott szeretet a Krisztusi szeretet melegétől. Nemcsak mint theologus, de mint ember is érzem lelkem mélyéből a tiltakozást a tudomány terén dívó determinizmus ellen, mely a választási képességet nemcsak életem legfőbb irányának kijelölésénél, hanem minden egyes ponton kiragadja kezemből és ezáltal egy automatikus géppé változtat, kit az állattól csak annyi különböztet meg, hogy bennem talán több kerék működik. Azt hiszem tehát, hogy azon tan, mely igazi tudományos alapokon kimutatja az utat arra nézve, hogy a szabadság és praedestináció egymással összeegyeztethetők anélkül, hogy a praedestináció megfosztana a felelősség gondolatától; másrészt a szabadság tudata elvenné azon vigasztaló gondolatot egyes szerencsétlenségekben, hogy Isten kezében vagyunk, és igy oda dobna feltétlen szabadságunk gondolatában a legkínzóbb lelki furdalásoknak és bántalmaknak: mondom, az a tan reánk nézve kétszeresen is fontos lehet. Nem is említve még most számos rnás körülményeket, melyek Bőhm Károly munkáit egy theologusra nézve gyümölcsözővé tehetik: eléggé indokoltnak tekinthetem, ha e lap olvasóit azon tájakra akarom — talán kissé unalmasan is — vezérelni, hol Bőhm Károlynak ép oly vallásos, mint filozofus hangulatu lelke nyugodalmat talált. Nem nagyítom a dolgot, ha azt mondom, hogy én szerzőnkkel már nem egyszer és talán nem is kétszer időztem. Nem a véletlennek lehet azt tulajdonítani, ha az ő műveihez vissza-visszatér az olvasó, hanem az ő legsajátosabb irói egyéniségének Az ő irói egyénisége két mozzanatot foglal magában: egyfelől a szigorú logika, másfelől az álláspont, melyről elindul, ezek jellemvonásai. Ami az első jellemvonást illeti, azt könnyű belátni, hogy bizonyítanom nem lehet, de lehet mondanom, hogy a szives olvasó forduljon Bőhm Károlynak bármely munkájához és megláthatja, miszerint bámulatos éleslátással derít fel minden »petitio principiit*, míg maga talán soha sem esik ily tévedésbe. Különösen jellemzi ez a vonás az oly tárgyalásait, hol mintegy polemikusán kell eljárni. (Pl. A lélektan ismeretelméleti alapjai. I és II. probléma.) Munkáiban bámulatos különböztetési képességet árul el, melynek segélyével még a legelvontabb tételeknél is megtalálja az egyes alkotó szálakat. Erre különösen sok szép példát tár elénk a kezünk között levő kötet második és harmadik része. Ez a sajátság különösen kiemelendő jelen munkájában azért, mert lehetnek sokan, kik tárgyalásait fárasztónak találják, de ez itt elkerülhetlen volt, mint ő maga is kifejezi egy helyen. Műveiben másik és talán e most említeti sajátság egyenes kifolyásának látszó jellemvonás az elfoglalt álláspont. Melyet igazán és egyedül bölcsészetinek lehetne nevezni. Egy helyen az ő szavai szerint álláspontja empirikusnak van nevezve és valóban az is, de sietünk hozzá tenni, hogy ezt a szót nem szabad a szokott értelemben venni, mert ő nem az érzékek megbizhatlannak látszó puszta adatait tekinti a tapasztalás tárgyául, ő az egyedül ismerős szellemből indul el; ez a tapasztalás tárgya és alanya. Ha azon kérdést véljük föl, hogy vájjon szerinte mi ez az egyedül ismerős szellem, azonnal látni fogjuk, hogy ő az igazi kritikailag tisztázott tapasztalati álláspontra helyezkedik. Nem dualista, hogy a világban anyagot és erőt, az emberben testet és szellemet keressen, mint külön létezőt; de nem is ideálista, hogy megtagadja a kivülöttünk létezőt; nem is materialista, hogy az anyagba f'ulaszsza a szellemet; és nem positivista, mert mint ő maga mondja: »A pozitivizmus számára léteznek mathematikai képletek, melyeket logikumuk alapján mindanynyian elismerünk; ezeknek rendszeresítése pozitiviztikus művelet. A ki azt akarja megérteni: miért érvényesek a geometriai tételek, az a pozitivizmust befogadja ugyan tanába, hanem egy lépéssel tul is ment rajta*. Az ő álláspontján anyag és erő egység a világban épugy, mint az embernek testi és szellemi része. Az atomus a szemléleti, az erő pedig gondolati jelentése a cselekvő valóságnak. A test és szellem ugyan igy tűnnek fel előtte. A ketté szakasztás tehát nem reális, hanem az én-nek ellenző munkásságából eredő és hogy a kettőnek látszó mégis egy, mutatja az a körülmény, hogy minden egyes cselekvésünknél épugy ott van az én (pl. látás, hallás, stb.-nél) mint a pusztán szelleminek vélt gondolkodás műveleténél. Hogy ez álláspont tapasztalati, az elég világos, mert hova kell erősebb és valóbb tapasztalat az ember egységénél vagy a világénál, de másfelől ez álláspont átértésének fontossága is szembetűnő, ha arra gondolunk, hogy bármely valóság tagadása nélkül is (anyag vagy szellem) megfejti a valót, de egyszersmint megóv még a pantheizmustól is, mely megsemmisíti az egyént.