Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1893 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1893-06-29 / 26. szám

ürességünket. Belátjuk, hogy nem használ a régi recept, melyet Tompa első példányok után igy másolt le : Mint pap, csak ezt mond mindig: óh, óh ! S forgasd az égre szemed, Sóhajts hosszúkat, mint a fúvó : S a hívek lelkét megveszed, Csak szót, szót, lengőt, pengőt, cifrát, Csak füstöt s nem zsarátnokot, S meglelted a híresség nyitját! A sziv teljességéből jövő szó lesz a magunk irta prédikáció ékessége, mert erős a hitem, hogy a következő uj viszonyok fölkeltvén bennünk a szégyenérzetet, a plagizálás legundokabb neme, az Isten előtt való plagizálás iránt, magunk fogjuk irni beszédeinket. Szinte hallom a szokásos kérdést : theologiai képeztetésünk hiányos volta mellett hogyan írjunk? Hiábavaló beszéd! Szeretjük emlegetni a középkori zárdai sötétséget, papok, barátok tudatlanságát. Hol vették hát reformátoraink az alapos kiképeztetést, különösen nálunk, hol a humanizmus is csak melegágyi növény volt és maradt; s jóformán csak az egy Silvestert számíthatjuk reformátoraink közül a humanisták sorába! Tanultak, a mint az eszme megragadta őket, s a mit tanultak, vitték ki az életbe; dolgoztak, irtak, a mint az Isten tudniok adta. S ma ezerszerte kényelmesebb viszonyok közt, a könyvek mesés olcsósága idején, ma nem tudnánk pótolni képeztetésünk hiányait? Ne tegyük együgyü kifogásokkal nevetségesekké magunkat! Csak egy kissé kevesebbet a kényelemből s könnyen megbirkózunk az idegen nyelv nehézségeivel is. írásmagyarázás volna a kenyerünk, ne resteljünk tehát kezünkbe venni egy-egy jó exegetikai munkát! A hitükben ingadozóknak megerősítése volna hivatásunk, ne borzadozzunk tehát egy-egy jó hittani munka olvasásától! A nemakarásnak — fájdalom — már ismerjük a végét: nyögünk nyomorúságos állapotunk nyomasztó terhe alatt. Tanuljunk, hogy legyen miből s mit írnunk, hogy tudjunk mivel építeni! Egyszersmind törekedjünk könnyebbé tenni a jövendő papi nemzedékre nézve a magasabb képzettség megszereztetését. Sürgessük a tanítási szabadságnak, az egyetemi rendszernek theologiáinkra való behozatalát. Ne hajoljunk meg oly könnyen — mint a zsinati többség tette — ama régi argumentum előtt, hogy a mi sajátságos viszonyaink — theol. irodalmunk hiánya — lehetetlenné teszi azt, mert ezzel az érvvel akár az egyetem némely szakairól is (bölcsészeti, orvosi szakok) ki lehetne szorítani a tanári szabadság rendszerét. A mi viszonyaink sajátságossága — theol. irodalmunk hiánya — is csak ezáltal fog megszűnni, mert kényszeríteni fogja tanárainkat a részlet-kutatásokra, a hallgatókat könyvvásárlásra. Abból, hogy papságunk theol. tudományos készültségét oly nagy fontosságúnak tekintem, hogy hiányának tulajdonítom egyházi életünk nyomorúságos voltát, megszerzésétől pedig megújulást várok, ne következtesse senki, hogy én pusztán az ész ismereteinek magukban megváltó erőt tulajdonítok, mert nem tulajdonítok; sőt jól tudom, hogy hatékonyakká csak akkor válnak, ha a sziv, az érzelem, odaadja melegét hideg fényükhöz, ha a meggyőződés tüzében áthevülnek. A tudományos theologiai képzettség okvetlen szükséges voltát abból következtetem, fontosságát abban látom, hogy a meggyőződés tüzének legyen mit áthevítenie, az érzelemnek legyen mit mele gével bevonnia; mert alapos ismeret és igazi meggyőződés, miként tartalom ós alak, vagy anyag és erő, oly elválaszthatatlanul összetartoznak. A theol. ismeretek hiánya azért oka tehát bajáinknak, mert szükségkép maga után vonta a meggyőződés hiányát; ezért alkalmazhattam a XVI. századbeli versíró prédikátornak Szkhárosi Horvát Andrásnak fentebb idézett szavait jelen viszonyainkra. A ki haragszik érte, tegyen róla, hogy ne találjanak reá! Bár senki se vehetné magára! lhidapest. 1893. jun. 15. Fraxinopolitanus. * * * Kiadtuk e cikket, mert becsüljük az erős meggyőződést, kivált ha látjuk, hogy az igazság felé hajtja a lelket. De megjegyzéseket kell tennünk rá s meg kell jelölnünk legalább a nevezetesebb pontokat, a melyeknél eltérünk a Szerzőtől. Először is nem tartjuk teljesen méltányosnak azt az eljárását, a melylyel a most felburjánzó szektákat a XVI. században a róm. kath. egyházból kiszakadt őseinkhez s a két protestáns egyházat az akkori katholikus egyházhoz hasonlítja. Nem mondjuk, hogy valami mintaszerű a magaviseletünk az elszakadtakkal szemben. Több hittel és nagyobb szeretettel jobban visszavonzbatnók őket. De egy nevezetes körülményt nem említett fel a Szerző. Őseinknek nagyobb jogosultsága volt a róm. kath. egyházból kiszakadni, mint ma a baptistáknak a mienkből s nekünk több okunk van keseregni s esetleg dorgálni is — csak szidni nem — az elszakadozókat, mert nálunk bármilyenek az egyének és intézmények, van szabadság a tiszta evangélium hirdetésére is, követésére is, a róm. kath. egyházban pedig nincs és nem is volt. Másodszor meggyőződésünk szerint legjobb a Krisztus evangéliuma által áthatva gondolkodni, hinni és cselekedni, de akkor azután azt a latitudinarismust, a mely Szerző soraiban nyilvánul nem is helyeselhetjük. Annyival inkább nem, mert látjuk, hogy sokan voltak hivei az orthodox theologiának, mások meg a modern theologiának, de működésűk, bár — s itt is ellene kell mondanunk Szerzőnek — meggyőződésből eredt, a Krisztusban vetett erős hit nélkül haszontalanná lett mindenik. Meggyőződés van nálunk is modern is, orthodox is, de abból a hitből van kevés, a mi az apostolokban volt; az Istennel való közösség ereje