Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1893 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1893-06-22 / 25. szám

Tantárgyaik voltak: I. a bölcsészeti tanfolyamban: egyetemes történet, görög és római régészet, görög, latin és német irodalom, hazai történet, számtan, bölcsészet; II. a jogi tanfolyamban: politika, köz- és magánjog, észjog, természettan, bölcsészeti erkölcstan, államfejlődés története, vegy- és ásványtan, államtan, diplomatika ; III. a theologiai tanfolyamban: dogmatika, fizika, állatgyógyászat, egyháztörténet, exegesis és héber régiségtan, morál és zsidó nyelv. A fejlődés 1.770-től fogva főként a jogi tanszékek felállításában s ezáltal a jogtudományok bővebb felölelésében mutatkozik, Általában pedig a Norma érdeme abban áll, hogy a reáltárgyak felvétele által az iskolát közelebb vitte az élethez; de midőn a latin nyelvi oktatást a latin nyelvű társadalom szolgálatába helyezte, a gimnázium célját szem elől tévesztette s a nemzeti nyelv ügyesnek nem tett jó szolgálatot. (Folyt, köv.) Marton Sándor. BELFÖLD. A mi szegénységünk. Nem igen lehetne ezt egy rövidke cikkben leirni, nem is akarom elmondani az egészet,, csak egy részt belőle, mely — kivált a mai időben — nagyon szégyenítőleg kiált felénk. Nem is lehet ezt ugy egy-két szóval elmondani, hanem majd tényeket mondok el, azokból aztán megtudhatja mindenki, mi az a mi szegénységünk, mely szégyent kiált reánk. Május 30-án volt Debreczenben orgonistaválasztás, az állomás igen tisztességes és bizonyosan jó jövedelmű, össze van kötve a felsőbb leányiskolái ének-zenetanársággal. A presbyterium —- igen okosan — beletette a pályázati hirdetésbe, hogy csak okleveles zenetanárok, vagy olyanok pályázhatnak, kik egy-két év alatt a zenetanári oklevelet megszerzik, és? . . . pályázott 3, mond három egyén, kik közül csak egynek volt, zenetanári oklevele ! íme! ez a mi szegénységünk, a miről szólani akarok, a mely szégyent kiált reánk! Igaz, hogy a választás nagyon szerencsés volt. mert az illetőnek akár technikai képzettségét, akár a zenetudományban való jártasságát, akár a magyar zene-irodalomban történt eddigi, igen szép és dicséretes munkálkodását tekintjük; minden oldalról csak dicsérő elismeréssel szólhatunk! De ... én nekem sokszor különös, és sokaknak nem tetsző, gondolataim támadnak, hát most is ilyen támadt! íme Debreczenbe hirdetnek pályázatot, meghirdették még a télen május 30-ra — mint tudom — azért, hogy a ki pályázni akar, ezen hosszú idő alatt a szükséges kellékeket, — ha nincs — megszerezhesse, és ? . . . ott az eredmény! a mely — ismét mondom — szégyent kiált reánk! Hát hol vannak a lelkes magyar ref. ifjak, kik nem azért a kenyérért, hanem nemes ambícióból tudnának tanulni, fáradni önmagukért és a magyar ref. Sión becsületéért?! Ha az állam nevel a magyar ref. ifjak közül valakit, azt lefoglalja magának, jól teszi, pénzében áll, mint az oláhnak a szappan, s nekünk nem marad semmi! Hát hol találunk a mai időben egy vén Szotyorit, ki zsenge ifjú korában összejárta Bécset, Prágát, Drezdát, Németország legnagyobb mestereit, templomait, utazott gyalog, postakocsin, elfagyott keze-lába, a szó teljes értelmében a halál révére jutott! Hol van ma egy néhai Ivánka Sámuel, ki fogyatékos zenei ismereteit évtizedeken át tartó magán szorgalom által pótolva, a kis Tordáról Gyoma, Szentes lépcsőin ment fel a sárospataki zenetanári kathedrába!? Hol keressünk egy néhai Szügyi Dánielt, ki — noha hódmezővásárhelyi, majd mezőtúri kántor volt, de azért hosszú évek során át dolgozott zenefilosofiai müvein, s öt vaskos kötetben irva hagyta hátra bizonyítványát minden szépért s nemesért epedő lelkének?! Vagy hol keressünk egy másik ifj, Szügyi Józsefet, ki minden akadály, erőszakos elnyomni akarás, mellőztetés, félreismerés dacára alig 1.0 év alatt három kiváló művel: khorálkönyv, énekdallamok, praeludiumok (mit a minisztérium is tankönyvül vett be) lép fel?! Vagy egy Joó Károlyt, ki páratlan szép népdalaival tündöklik! Ezek az élő és meghalt példák, mind kiáltó bizonyságok a mi ifjaink ellen, kik majdnem mindnyájan megelégesznek azzal, hogy megtanulják az orgonát jól-roszszúl nyeggetni, s a kényelmes kántori hivatalban — legfölebb egy-egy fakó dalárdát vezetve — contemplativ életet élnek! Ákármilyen kemény mondás is az, de igaz. Magam voltam róla kénytelen nagy szomorúsággal s egyszersmind nagy méreg és bosszúsággal meggyőződni. Egy alföldi nagy népességű egyház — melyben gimnázium is van — pályázatot akar hirdetni a kántori állomásra, tőlem kérnek tanácsot, én ilyen tanácsot adtam: akár egyik, akár másik ujjatokat harapjátok, csak nektek fáj, mert a miniszter majd azt fogja kérdezni, hol a gimnáziumban a zene-énektanár? hirdessetek tehát pályázatot ugy, hogy zenetanári képesítettség nélkül ne lehessen pályázni, lesz kitűnő orgonistátok s a miniszter is ki lesz elégítve, ennek lesz betenkint 14 templomi és 16 tanórája, ezentúl még a gimnáziumi énekkar tanítása s vezetése meg a kántoros halottak temetése, ennél többre egy ember sem kötelezhető, de meg untig is elég egyre ennyi, azután e mellé válaszszatok egy jó hangú segédet, a ki a népnek kedve szerint tudjon énekelni, s naponként a temetéseket végezze. Nem fogadtak szót! szabad pályázatot hirdettek, jött vagy 18 pályázó, még csak három képezdei osztályt végzett segédtanító is, kik közül némelyeket az orgonáról kellett lepirongatnom, hogy ne rontsa a levegőt, legtöbben a Iegfogyatékosabb s kezdetlegesebb kótaolvasást tanúsították, szégyen, gyalázat volt az egész pályázat, jó orgonistát találtunk egyet, hanem ez aztán igazán jő volt! de ennek meg még csak praeparandiai képzettsége sem volt, csak dicsérhettük, de nem ajánlhattuk. Bizony mondom még ma is bosszűsággal emlékszem vissza ez esetre. És már most, ismét volna egy különös gondolatom, mely az egyetemes magyar reform, egyházra tartoznék. Íme: miután azt tapasztalhatni, hogy az orgonistaságra készülő magyar ref. ifjúság nem igen üget a Parnassus felé, éljen az egyház, különösen azok a nagy egyházak, a melyekben középiskola van, kényszereszközzel, ugy hirdessen pályázatot, mint most a debreezeni, igy majd kevés idő múlva, ha nem is a jóindulat, de a kényszerhelyzet fog valami hasznot hozni, mert azokra a jó — és bizonyosan jó — állomásokra mégis csak érdemes lesz pályázni s e végett a zenetanári képesítést megszerezni, s talán majd igy idővel lehet is valamit lendíteni végkép elsántult és elárvult énekügyünkön ! * Gyoma, junius 15. Kálmán Farkas. * Szinte látom, mint iparkodnak némelyek elmondani, hogy hiszen irtóztató költségbe kerül a budapesti élet és tanulás stb. Igaz. De a magyar ref. egyetemes egyház mindenesetre nem fog késni a segélylyel, ha lesznek iparkodni, tanulni vágyó folyamodók, s a magas Konvent bizonyára figyelmére fogja méltatni ez ügyet, ha lesznek jó igyekezetü s az egyházkerületek által ajánlott ifjak. Bizony mondom a költség nagy kamatot fogand hozni. K. F.