Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1893 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1893-06-22 / 25. szám

egy szóval könyvmunkában telik el. Értelmi köre is mintegy papirszerkezetü, lelke foszlányszerü képzetek tárháza lesz, mely képzeteknek nincs sem éltető, sem termékenyítő erejök, könnyen kitörlődnek a lélekből, szétfoszlanak, mint a papiros; ellenben azok a képek és képzetek, melyeket a gyermek és ifjú künn a szabadban: az erdőn, a mezőn szerez, mélyen beíródnak emlékezetébe, mert élő szemléletekből alakulnak szinteljes képekké, televérü képzetekké. És a mit előbb kell vala említenem, a szabad levegőn a gyermeknek és ifjúnak nemcsak értelmi élete ölt más alakot, hanem a test szervezete is megújhodik. A szabad levegő az ifjú testnek, oly szükséges tápszere, mint a kenyér és a víz. Ha tüdejével szabadon szivatytyuzhatja az erdő, a mező fris élenyét, vére megpirosodik, érzékei megelevenednek, szeme ragyog az örömtől s egész lényét átjárja az életkedv, mint valamely delejes áramlat. A vérszegénység mai korszakában valóságos örömnapja van az ifjú organizmusnak, ha az iskola poros és zárt levegőjét elhagyva a »zöldbe«, a szabadba juthat. Szerezzünk neki minden héten egy-egy ily ünnepet, s meglátjuk, hogy a vérszegénységnek az egészséges piros vér lesz a megölője. Továbbá lehet honismeret és hazaszeretet szerzője az iskolai kirándulás rendszeresítése. »Ha a föld Isten kalapja — mondotta Petőfi — hazánk a bokréta rajta*. Mondjam-e, hogy mi ezt a gyönyörűséges bokrétát eddigelé nem ismertük. Hazánk földjét a teremtő sok széppel megáldotta : hegyeit, völgyeit, erdeit gondolataival teleirta. Ezeknek az isteni gondolatoknak az olvasására kell megtanítanunk a magyar ifjúságot, s meglátjuk, hogy ezek a kézzelfogható tények az ő festői alakjokkal nemcsak képzeletét hatják meg, de az ifjú szellem szervezetének a gerinczoszlopot szolgáltatják. Az ifjú a természettel való emez érintkezés alapján érezni fogja azt, a mit könyvből soha meg nem tanulhat, hogy van lelke a természetnek, mely barázdáiban, berkeiben, erdőiben és rétjein él, oly lélek, mely meghat, lelkesít, csöndesít és kibékít, mint a hogy meghatja és kibékíti a föld mívelőjét sorsával, Istenével. Ezzel a lélekkel meghitt viszonyban él a nép, s az ki is érzik az ő dalaiból, regéiből, meséiből: a költészet emez eredeti forrásaiból. Jaj nekünk városiaknak, hogy e lélekről és annak életéről elfelejtkeztünk! Isten teremté a forrást, a patakot, a sziklát, a bércet, talán azért, hogy meghassák a képzeletet; a nép lelke felfogta e teremtési actusokat s viszonzásul teremté a népdalt, mesét mintegy visszhangja képen a lelkében tükröződő természet fenséges jeleneteinek. Oh keressük fel ifjainkkal minél gyakrabban azt a földet, melyet népünk megörökített dalaiban és meséiben, fája almájától a »marosszéki piros páris«-tól, fel a feje fölött ragyogó csillagokig. (»A hol az a csillag ragyog, én is oda való vagyok*). Meglátjuk, hogy nem akad többé a magyar ifjak közt életunt, nem érzi magát egy sem boldogtalannak; ellenkezően férfi korában is, mint Petőfinek édesen csendül meg fülében is, szivében is a dal: »Cserebogár, sárga cserebogár*. Valóban, ha egyszer a hazai föld, a hazai ég, a hazai napsugár, a hazai dal szállást vert szivünkben és idegrendszerünkben : onnan nemcsak ki nem törlődnek, hanem a hazaszeretetnek és a haza iránti érzéknek és erkölcsi tudatnak hatalmas támaszai lesznek. Ily formán hatol be a nemzeti élet és nemzeti lélek az ifjú érzületébe és a kibe népe geniusa egyszer igy beférkőzött, annak hazafisága sem lesz lármás, zajos és hamis, hanem lesz csöndes, igaz és munkás. Mit szóljak még befejezésül az iskolai kirándulások jellemépítö hatásáról? Azt szokták mondani, hogy ha valakit meg akarsz ismerni: utazzál vele. Igazán utazás közben ezer alkalom nyílik az érzület és a hajlamok nyilvánulására. A nagyobb tanulók karavánja is, mint minden utazó, nem egyszer bukkan nevezetes akadályokra, melyeknek legyőzése közben az ifjúnak initiativája és elhatározása egész erejét ki kell fejtenie. Hátha azokat a gyakori eseteket veszszük, melyek az előrelátó gondoskodásnak bőséges alkalmat nyújtanak ugy, hogy ne csak önmagáról, hanem barátairól és társairól is gondoskodjék, érettök is tegyen? Előfordulnak, bár ritkán, megpróbáltatási pillanatok is egy nagyobb és hosszasabb útban, melyek a hideg vérnek, az elszántságnak, a magát másokért való feláldozásnak legjobb iskolája. Ily esetekben tanulja meg az ifjú, hogy minden élvezetnek egy ára van: az egyéni erőfeszítés. S ki tudná megmérni, hogy mennyire gyarapszik az erkölcsi érzet egy-egy nagy akadály legyőzése után: s mily nagy mértékben edződik a jellemerő abban a tudatban, hogy ezt is, meg azt is idegen segítség nélkül, saját magunk emberségéből végeztük! Hát azt az élvezetet ki tudná eléggé értékelni, mely a megfigyelt tárgyakról szerzett tapasztalatok kicserélésében áll? Ezek a kölcsönös leckék a tanulónak tanulótársára való hatásának, az érzelmi erők fokozódásának, a szívek összedobbanásának megbecsülhetetlen mozzanatai. Még becsesebb erkölcsileg a kirándulás, ha egy-egy ahoz értő tanár a vezetője és éltető lelke a társaságnak. A tanulók részéről a tanár belátásába és tapasztalatába vetett bizalom, a tanár részéről a tanulók érzelmi és erkölcsi erőit kifejtő alkalmaknak a megragadása és érdekűkben való felhasználása megteremti a két fél közt azt a kölcsönös rokonszenvet, melyet bátran elnevezhetünk a humanismus praktikus iskoláinak. De ha minden többi haszontól eltekintünk, az az egy tény is ajánlatossá teszi az iskolai kirándulások szervezését, hogy azok megtanítják az ifjút szeretni a természetet, s szeretni a népet, kiváltképpen a földmívesnépet, az Ő egyszerű erkölcseivel, szűzies érzelmeivel és erőteljes megfigyelésre valló nyelvezetével. A nép geniusával való eme megismerkedés mellett a természet és a természetesség megkedvelése, ebben a mi mesterkedéssel teljes társadalmi életünkben, rendkivüli nyereség, mondhatni egy egész életre szóló útravaló egy ifjúnak, ki majd élete delén is. a legnagyobb kedvvel jár-kél hazájában. Én hiszem, hogy a szentföld zarándokának koránt sincs oly sok emléke,