Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1893 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1893-06-22 / 25. szám

csizmadia meg egy-két kupec. De ezek is nem sokára be fogják látni, hogy sokkal külömb politikát hallanak ők a malom alatt, sokkal külömb gazdasági tudományt tanulhatnak ők a »Falusi Gazdá«-ból, mint a Tisztelendő úrtól, s úgy elmennek, hogy még jónapot se köszönnek. Bizony kérem, a »Kossuth Lajos azt üzente« nagyon szép nóta, de nem lehet vele evangélizálni, meg van az az egy hibája; a kukoricakapálás legalkalmasabb idejéről szép értekezést lehet tartani — kell is — de lelki kincsekre vágyódó lelket nem lehet vele kielégíteni; Jókai »Puskás Klárá«-ja nagyon lélekemelő olvasmány, de még senkit nem vezetett a Krisztushoz. És tessék megérteni, hogy a ki velünk nincs, ellenünk van. Mindazok az emberek, a kik csak születésöknél fogva tartoznak hozzánk, egyházunk kebeléről a közel jövőben le fognak hullani, ha erősebb kapcsokkal hozzánk nem fűzzük őket. Tehát: »Térjetek meg, és veszitek a Szentléleknek ajándékát. Dr. Kecskeméthy István. Néhány őszinte szó. I.Sajátságos helyzetben lálom én jelenleg protestáns egyházainkat. A kormánynak beterjesztett javaslatai tagadhatatlanul a protestántizmus igazságain épülnek föl, s mégis a mi egyházunk a helyett, hogy hozsánna kiáltással fogadná azokat, a századok óta szive vérével táplált eszmék megvalósulása elé aggódó félelemmel tekint. Sokszor olvastam már katholikus polemikus iratokban azt a vádat, hogy a protestántizmus is csak ott szabadságszerető, hol még uralomra nem jutott s mihelyt oda jutott, a kényszert, az üldözést azonnal alkalmazásba vette. E példákkal igazolt váddal szemben nagyon ügyesnek találtam védekezésünket, hogy ez nálunk katholikus maradék; a protestántizmus elvével ellenkezik; mig a katholicizmus elvből türelmetlen. Bár azt is be kell vallanom, hogy hiába iparkodtam belehelyezni magam a XVI. század szellemébe; szivembe nyilallott mindig valami, ha Servet haláláról, vagy Melius üldözésre kész hevéről olvastam. Az az aggódás is, mely mindegyik egyházi lapunk cikkeiben nyilatkozik, ily fájdalmas érzést támasztott bennem s egész komolyságában felveté lelkemben a kérdést, hogy tán igaza van a katholikus polémiának, tán mi is csak addig vagyunk a szabadságnak hivei, mig hasznot huzhatunk belőle, s most, hogy némi veszteségek fenyegetnek bennünket a nem épen csekély számú baptisták és nazarénusok elszakadása által, ha szép szerével lehetne, cserben hagynánk a vallásszabadság szent igéjét?! Mert hisz ép igy aggódott a reformáció megindításakor a katholikus egyház! A fennálló egyházi rend összeomlása miatt való aggodalom égettette meg Huszt, irtatta ki az albigenseket! Ez vitte gályákra a mi martyrjainkat is! A vallásos üldözések minden iszonyatossága ily aggodalomból származott. Tán, ha hatalmunkban állana, minket is rávenne, hogy hasonlóan bánjunk baptistáinkkal, mint nevezni szoktuk őket: e futkározó atyafiakkal!? Futkározó atyafiak! Mikor beszéd közben a szó ezekre fordul s az általuk okozott bajokat hallom emlegetni, mindig eszembe jutnak reformátoraink, a mint az országnak egyik részéről elűzetve, a másikon folytatják munkájukat, megnyerni igyekezve mindeneket, kiket úton, útfélen előtaláltak. Felujul lelkemben a reformáció első termékeit kinyomó s árulgató prédikátor képe, a mint vásárról-vásárra jár, énekét énekli, krónikáját, verses históriáit mondogatja — — s a futkározó atyafiakat védelmezni tudom, mert a meggyőződés üzi, hajtja őket. S ha hallom, hogy a vallásszabadságról szóló javaslat a kenyérnek botját ütheti ki papságunk kezéből, visszatartbatlanul tolul fel lelkemben s tör ki ajkamon a gondolat, hát a reformátorok nem attól fosztották-e meg sok helyen a katholikus papságot?! S ha a 300-ados mult alatt szerzett érdemeket hozzák föl, melyek más méltánylást követelnének a protestáns papság számára, a reformáció előtti katholikus papságnak a nemzet iránt szerzett ellagadhatatlan érdemeire szoktam hivatkozni: szóval hasonlóságot találok a reformáció korának katholikus és a jelen kor protestáns papságának helyzete között. S ha az okot keresem, mely e hasonlóságot létre hozá, fájdalom, azt is megegyezőnek találom! A vallásos meggyőződés elernyedése jellemző mindkét kor papságára nézve. Hiányzik belőlünk, hogy magunkról beszéljek, az erős kálvinista öntudat. Ki ir ma például közülünk ugy, mint Kanyaró, az unitárizmus történetéről szóló munkájában? Lobog-e a mi Írásainkban oly erővel kálvinista egyházunk igazságaiban való meggyőződésünk tüze? Oh! lelohadt, ha ki nem aludt a mi meggyőződésünk tüze! Pedig ismerhetnénk, mily ellenállhatatlan erőt ád az az igazságnak, s mily csudás erővel ruházza fel a legnagyobb képtelenséget is! Ismerhetnénk különösen a vallásos élet terén, hol ez magyarázza meg azt a jelenséget, hogy nem lépett még fel ugy szektafő, hogy követőkre ne akadt volna. Ne áltassuk magunkat! Annak, hogy sok helyen híveink egy része baptistává vagy nazarénussá lett, bizonyára nem az az oka, hogy be-