Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1893 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1893-05-18 / 20. szám

nősen pedig egyházi életünkre nézve merőben uj viszonyok állanak elő, a melyekre előre készíteni kell magunkat, ugy a lelkészi karnak önmagát, mint az egyháztagokat. Egy uj, a régitől, a mostanitól nagyon, de nagyon különböző világ álland elő. Most mégis csak elhozták hozzánk a szülők gyermekeiket; megkereszteltetni is csak meg kellett, de beíratni is be kellett; vájjon elhozzák-e ezután, ha a szolgabírónál vagy más anyakönyvvezető közegnél már beíratták? Most esketéskor csak eljöttek az emberek, ha épen restelték »csak ugy« együtt élni; de vájjon eljőnek-e az áldásért, ha már a polgármester törvényes házasoknak jelentette ki őket? Aztán a legzárkózottabb és a legridegebb papnak is akkor már mégis csak érintkeznie kellett híveivel, ha azoknak anyakönyvi kivonat kellett, de ha ezután már ezért se mennek oda?! Azzal a chablonszerü lelkészi eljárással, a mely eddig dívott, merőben szakítani kell. Itt van már a Léleknek ujj ászülő és nagy és lankadatlan munkára hevítő erejére szükségünk! A hivatalszoba poros anyakönyvei és bureaukratikus munkája közül ki kell menni majd az igazi lelkészi gyakorlat zöld virányaira; le kell szállani az élethez, predikálásban, társadalmi modorban, tudásban és érintkezésben. Az élettel, a társadalommal kell szakadatlanul contractusban lenni; attól ugy el vonatkozni, mint eddig, ezután többé nem lehet, mert akkor teljesen vesztett ügyünk lesz. Hazai protestáns egyházunknak kezdettől fogva nagy hibája volt az, s ebből származott a legtöbb gyöngesége, hogy maga magáról is az volt a felfogása és másoknak is megengedte, hogy felőle igy vélekedjenek, t. i. hogy ő a római katholicizmus tagadásaképen jővén létre, létjogosultsága is csak ugy van, ha örökké »protestál«; tehát létalapja a negatio. Történetünk Bocskaitól a mai napig keresztül az országgyűlések vallásügyi tárgyalásain, békekötéseken és harcokon: ezt bizonyítja. Az állami gravaminalis politika és a protestantizmus mindig hű szövetségesek voltak, mert midkettő negativ volt. A múltban ennek a jelenségnek teljes jogosultsága volt; bár meggyőződésem szerint a protestantizmus semmiesetre sem gyöngült volna annyira el, ha már a múltban is megpróbálta volna a benne rejlő positiv erőket is kifejleszteni. És ma már és a jövőben épen arra van és lesz szükségünk, hogy a protestantizmus positiv erőit fejtsük ki. Mik a mi pozitív erőink? Hát kérdésbe teheti még ezt valaki?! Kell-e nagyobb pozitív erő, mint az evangélium, mely Istennek hatalma minden hívőknek üdvösségére? Csak ezt kell hirdetni ugy, hogy a szív teljességéből szóljon a száj, majd hit támad a hallásából. Említsem-e azt a pozitiv erőt, a mely van a szellemi szabadságban, a mely az egyéniségnek szabad érvényesülését követeli és kifejlődni engedi. Vagy azt a másik erőt, mely nem érdemlő és felesleges jó cselekedetekért holmi szentté avattatást helyez kilátásba, hanem minden munkát kötelesség, tartozás gyanánt követel meg. Képzelhető-e ennél magasabb erkölcsi felfogás, mint mikor minden tett csak tartozás? Minő megalázódás Az előtt, a kinek tartozunk és minő felmagasztaltatás ránk, hogy az ember tartozhatik Neki! Szóljak-e a protestantizmus társadalmi pozitiv erőiről, a mint ezek intézményekben formálódnak ki s velők aztán egész társadalmakat átalakít, azok jellemére befolyást gyakorol, felvirágoztat, megnemesít, szebbé, jobbá és igazabbá tesz? Institúcióink közül csak egyet-kettőt említve, itt van a presbyteri intézmény. Fejtette-e ki valaha valaki ennek az igazi valláserkölcsi erejét nálunk Magyarországon ugy, a mint azt a kálvinizmus követeli? Nálunk a presbyteriumot is pusztán kormányzó, adminisztratív testületté, a chablonszerü egyházvezetés eszközévé tették; de sehol és soha nem fejtették ki ennek az intézménynek egyházfentartó és egyház-éltető intenzív erejét, melyet épen a közvetlenségből merít és az örökké üde élettel való érintkezésből táplál. Vagy itt a humanitárius intézmények. Felhasználta-e ezeket prot. egyházunk ugy, a mint őket felhasználnia kellett volna az egészséges gyülekezeti élet fejlesztésére? Pedig hogy ezekben mekkora erő rejlik épen az egyháztagoknak egy testbe való kötöztetésekre nézve: azt fényesen igazolja az is, hogy a róm. kath. egyház, mely a világtörténetben a legpáratlanabb szervezet, most a változott viszonyok között mindjárt ezekhez fordult, a mikor összetartó erőket kellett keresnie. Avagy felhasználtuk-e korunk hetedik nagy hatalmasságának: a sajtónak erejét, a melylyel hatni, építeni, megnyerni és megtartani oly bámulatos eredménynyel volt képes egykor nálunk is a reformáció amaz első, kegyelettel tekintett idejében a magyar prostantizmus és a melyet tőlünk elsajátítva, oly hatalmasan használ fel a régi ellen. Eddig ugy a hogy eléldegélhettünk a mi formáink és többé-kevésbbé garantirozott jogaink mellett. De mi történik, ha az a csomó forma megszűnik, a mely külső kötelékekkel ugyan, de mégis az egyházhoz kötötte az embereket? És mi történik, ha esetleg a garantiák megszűnnek? íme a római katholikus egyház mily görcsösen ragaszkodik minden hagyományos, per fas et nefas szerzett jogához, minden garantiá-