Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1893 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1893-03-09 / 10. szám

közelében szeretett volna sirt ásatni. A temetőcsősz azt mondta, hogy lehet, de öt forint az ára. Gervald a csősznek ki is fizette az öt forintot. Este azzal a leverő hirrel ment hozzá a temetőcsősz, hogy a méltóságos püspök, a ki délután érkezett haza, nem engedi meg, hogy a halottat a kath. temetőbe vigyék. A bánatos térj sietett a plébániára. De ott szemébe is megmondta személyesen a püspök, hogy non possumus. Gervald rimánkodott. Felhozta, hogy az egész család egy temetőben akar nyugodni; hogy már négy gyermeke ott nyugszik, a felesége is odavágyott ; hogy a felesége sirján is kereszt lesz; hogy ha meg nem engedi oda temetését a méltóságos ur, ez neki örökre fájni fog, ez őt boldogtalanná teszi; hogy ő buzgó katholikus, de ha ilyen kegyetlenül megtagadják kérését, talán nem is fogja többé ugy szeretni vallását; hogy egy leánya, a ki szintén luhteránus, már oda van temetve s akkor senki nem akadékoskodott. »Sajnálom, fiam, mondá a v. püspök, de nem engedem meg, hogy mást, mint katholikust abba a temetőbe temessenek.« És a v. püspök szive nem lágyult meg; a szegény apát, a szerető férjet, elutasította. Másnap aztán a halottat a czegléd-utcai ref. temetőben hantolták el. A v. püspök-plébános eljárását nehezen lehet megérteni. Méltán lehetnek kíváncsiak a debreceniek, ha vájjon akkor is igy cselekednék-e Wolafka, ha nem egy szegény hivatalszolga más vallású féleségének eltemetéséről volna szó, hanem egy előkelő, gazdag család halottjáról ? Ez a két-három feltűnő eset, amint én a közhangulatot ismerem, magában is elég volt ahhoz, hogy a különben is bizalmatlan természetű debreezeni polgárság az idegen származású (Debreczenben ezt ugy mondják: »jött-ment«) v. püspök-plébánosnak még legjobb akaratú törekvéseit és működését is ezután bizalmatlanul fogadja. Pedig ő reá, a reprezentálásnál és papi kötelességeknél egy még szebb és nehezebb feladat vár: a 200 év óta kisértő patronátus kérdésének megoldása, egyetértve a város közönségével. Ezt ő maga is célul tűzte ki és csak kevesen tudják még Debreczenben, hogy e tekintetben ő is ugy gondolkozik, mint elődje : hogy tudniillik ezt az annyi viszályt és keserűséget okozott ügyet Debreczenben nem a merev kath. felfogás alapján, hanem a két fél közötti barátságos egyezség altal lehet és kell elintézni. Csak ebből a néhány jelenségből is érthető, hogy Debreczenben a reformátusság egyházi öntudatában megtámadva érzi magát, kezd ébredezni és ellenakcióra gondol. Nem rég a presbyteriumban kimondották, hogy azt a közel 200 ezer forint prot. árva-alapot, melyet a város kezel, s melyből városi felügyelet alatt városi árvaházat akartak létesíteni, a ref. egyház saját kezelésbe akarja venni, hogy belőle saját árvaházat építtessen. Jól teszi, ne engedje magát megrövidíttetni, ne szalassza el a jó alkalmat egyháztársadalmi és humanitárius erejének gyarapítására. Debreczenben akkora a reformátusság számbeli és vagyoni ereje, hogy valóságos élhetetlenség volna, ha annak a nagy zélusu uj plébánusnak energiája ellensúlyozás nélkül maradna. Az ultramontán izgatás eszközei. Az országszerte megindított klerikális akció harcmodorának egyik jellemző sajátsága az, hogy nem nagyon válogatós az öszközökben. A ferdítés, ámítás, gyanúsítás minden elképzelhető alakja széltében járja. Bármily eszközzel, csakhogy célt érjünk: ezt vallja, azt követi. Példa rá a következő levél, mely a dunántulról, Somogyból evangélikus kézből került ki: »Hogy a népet a polgári házasság ellen izgassák, s hogy a protestánsokat is, különösen az evangélikus íöldmives polgárságot is a polgári házasság és a kormány egyházpolitikája ellen ingereljék, a nép között azon híreket terjesztik az aláírási iv hordásánál, hogy ezután a házasulandó pároknak nem szabad a templomban a pap előtt megesküdniük, hanem a községi jegyzők előtt fognak megesküdni. A ki pedig ismeri a somogyi parasztságot, az azt is tudja, hogy azelőtt sok helyen mily népszerűtlen a főszolgabirák korlátlan kandidációja folytán reája tukmált községi jegyző. Az evangélikus nép jellemvonása az egyházias érzület, papjai irányában való ragaszkodás, ezekre nézve nincs valami rémítőbb gondolat, hogy ők tartoznak a katholikus vagy kálvinista jegyzők előtt megesküdni. A somogyi protestáns papság a kormány egyházpolitikájának hive s azért, a hol értesülnek a somogyi balpárti érzelmű nép között titokban meghozatott aláírási ivek körözéséről, igyekeznek a népet felvilágosítani, hogy jóhiszeműségével és vallásos érzületével galádul visszaélnek. A másik izgatási eszköz az, hogy az állami anyakönyvvezetés hat millióba fog kerülni s az adók újra fölemeltetnek, s a jegyzők az anyakönyvi kivonatokért majd nagy taksákat követelnek. A legkülönösebb izgatási eszköz a harmadik, mely a következő: »Az egész ország hat kerületre osztatik fel — ugy szólanak —, s a mely kerületben több a katholikus, az ott lakó protestánsoknak mind katholikusokká, a hol pedig több a protestáns, ott a katholikusoknak kell protestánsokká lenni. (!)« Igy folyik az ultramontánok izgatása ; jelszavuk: a cél szentesíti az eszközöket.« Eddig a levél, mely a helyzetnek inkább politikai oldalát domborítja ki, de egyházi és valláserkölcsi veszélyeit is föltárja. El lehetünk készülve, hogy országszerte ily modorban fog menni az ultramontán izgatás. Gondoskodnunk kell tehát ellenszerekről. Ezeknek egyike a népnek jóakaratú felvilágosítása, a fenforgó kérdések felől való tájékoztatása. Érintkezzünk minél gyakrabban a híveinkkel, keressünk, csináljunk alkalmakat, hogy velők beszélhessünk, nekik felvilágosítást, nyújthassunk. Lássuk el őket megfelelő olvasmányokkal, alakítsunk közöttük olvasóköröket, szervezzük a vallásos összejöveteleket minden községben, a gyülekezet szükségeinek megfelelő módon. Szerk. KÜLFÖLD. XIII. Leo politikájáról. A pápa ötvenéves püspökségének jubiláris ünnepi zaja némi alkalomszerűséget ad az alábbi soroknak, melyek német forrás után XIII. Leo politikáját kívánják röviden jellemezni.