Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1893 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1893-02-23 / 8. szám

nagylelkű bibliatársaság- pótolja ki; vájjon megengedhetnénk-e, hogy dacára tekintélyes számunknak mi zsebeinket bezárva ingyen nyerjük mások jóvoltából azt, a mi éltünknek fentartója, táplálója?! Nem, semmiesetre sem. Nekünk magunknak is hozzá kell fognunk a munkához. S miként? Bizonyára a legszebb dolog az volna, ha önmagunk láthatnánk el magunkat Istennek örök Igéjével; ha megvolna a saját nemzeti bibliaterjesztő társulatunk, mint megvan nálunknál sokkal kisebb és sokkal szegényebb népeknek. Ez az óhajtás azonban még óhajtásnak is merész a mi jelen viszonyaink között. Nálunk e célra nincs pénz; de talán lelkesedés sem. Ha megvolna ez utóbbi, hiszem, meglenne az előbbi is. Nálunk van, kell lenni pénznek ujabb theologiai akadémiára, egyetemre, felesleges s csak kinlódó vidéki gimnáziumokra, de Isten igéje terjesztésére nincs. S tekintélyes számukra s tekintélyes vagyonúnkra tekintve, vájjon nem szégyenletes állapot-e, hogy nem hogy nemzeti bibliaterjesztő társaságot nem tudunk teremteni, de még a nekünk annyi áldozatot meghozott anyatársulatot sem tudjuk másban részesíteni, csak erkölcsi támogatásban?! Forgatva a Jelentésben az adakozások listáját, szomorúan látom, hogy mig Afrika, Amerika, Ausztrália félvad népei évenként tisztességes összeget adnak a bibliatársaság nemes munkájának támogatására, Magyarországot az adakozók közt nem találtam sehol. Bizony ezt látni nem nagyon lélekemelő s nem nagy evangéliumi buzgóságra enged következtetni. De ha nemzeti bibliaterjesztő társaságot nem tudunk is szervezni, ha elfogadjuk is ugyan a mások által drága pénzen kinyomatott bibliát, mégis tehetnénk valamit, hogy az az erkölcsi támogatás, a mit mi a szép eszmék számára igen könnyen s igen szívesen meg szoktunk szavazni, legyen valóban erkölcsi támogatás, s ne csupán olyan magyar nesze semmi, fogd meg jól igéret. Tehetnénk mégis igen sokat az evangélium érdekében, a nélkül, hogy saját erszényünket fel is kellene nyitni. S ebben a munkában nekünk papoknak kellene nemes példával előljárni. S e munka az evangéliom terjesztése, megkedveltetése minél szélesebb körben. Ha büszkén hivatkozunk evangéliomi protestáns voltunkra, legyünk is valóban evangéliomosak, bibliásak. Hajdan minden kálvinista-család asztalán ott volt a biblia, mit pedig akkor drága pénzen szereztek meg, s ma ritka az a ház, mint a fehér holló, a melyben az Isten igéjét feltaláljuk. Hajdan az örökösök összevesztek a családi biblián, ma bizony nem okoz az fejtörést, hogy kié is legyen. A régi család kiszállott tagjai a bibliával indultak el, s ma ki gondolna arra, hogy az élet útjára a testi kenyér mellett elvigye vagy elvitesse a lelki kenyeret is! Népünk ma is szívesen olvasgat, mint régen, de a biblia helyét erkölcstelen, vagy a legjobb esetben is haszontalan olvasmányok foglalták el. Rémregények-, ponyvairodalmi léha történetek nagy kelendőségnek örvendenek, de nem a biblia, s mig azoknak olvasása a falusi műveltség feltétele, a biblia teljesen kiment a forgalomból s vagy egészen hiányzik vagy a por lepi be a polcon. S lehetne-e ezen segíteni ? Igen, csak tegyük meg azt, a mi hivatásunk. Ismertessük népünknél a bibliát; beszéljünk róla minél többet s ne csak a prédikációtextust olvassuk fel belőle, hanem olvassuk s olvastassuk a templomon kivül is. Igen szépen fel lehetne használni e célra a vasárnap délutáni bibliamagyarázó istenitiszteletet, sőt még azzal sem követnénk el vétket, sőt igen hasznos dolgot cselekednénk, ha a délelőtti istenitisztelet aktusai közé is bevinnénk a biblia olvasását, mint bevitték külföldi hitrokonaink. Én mindenütt igen üdvösnek s igazán keresztyéninek találtam, hogy az istenitiszteleten a beszéd tárgyának és céljának megfelelő bibliai részek olvastattak fel; mert ez mig egy részről felkelti a hallgatóság figyelmét, másfelől igen üdvösen munkál a biblia megismerésére is. A mi textus-felolvasó rendszerünk mellett a bibliának legnagyobb része elveszti hatását a közönségre nézve, mert csak azokat a helyeket használjuk fel, a melyből prédikációt lehet alkotni, a többieket azonban, a melyek pedig szintén építők, tanulságosak, olvasatlanul hagyjuk mi magunk is, közönségünk is. S ha már a templomba nem akarjuk is nagyobb terjedelemben felhasználni a bibliát, a mi, inter parenthesim legyen megjegyezve, nem nagyon evangéliomi gondolkozásmódra vall, annyit mégis megtehetnénk, hogy a hosszú téli estéken rövid bibliaolvasó és magyarázó órákat tartanánk. Én, amennyire népünket ismerem, hiszem, hogy igen szívesen elmenne az ilyen magyarázatokra. De a templomon és esti bibliaolvasásokon kivül van elég egyéb alkalom is, amit igen jól fel lehetne használni a bibliaterjesztésére. Minden nagyobb családi esemény, gyermekszületés, esketés s különösen a konfirmáció ilyen kedvező alkalom. Nem szép, nem üdvös dolog lenne-e minden uj egyháztagot azzal venni be, hogy egy bibliát is adjunk számára s nem kedves emlék lenne-e s nem mély benyomást gyakorolna-e mindenki lelkére az a biblia, a melynek táblájára fel volna jegyezve születésének, kereszteltetésének napja egy alkalmas bibliai lókus kíséretében ? Nem ereklye lenne-e az sok emberre, s nem az örök élet kenyere lenne-e az sok lélekre nézve ?! S midőn a gyermek kilép a családból s megtalálva társát, elindul az életnek rögös útjára, nem szép lenne-e melléadni a leghívebb tanácsadót, a legjobb barátot, a legtökéletesebb vigasztalót ? Bizony szép volna ; s ha az uj pár szent tisztelettel magával vinné az urnák hajlékából az urnák Igéjét is, nem volna annyi családi keserűség, annyi boldogtalan házasság. S ott van a legkedvezőbb alkalom, mit elszalasztani valóságos bün: a konfirmáció. Ekkor lesz igazán egyháztaggá a gyermek, ekkor tesz vallomást hitéről, s ekkor tesz fogadást, hogy az evangélium igazságai mellett rendületlenül meg fog állani. S nem szent kötelesség volna-e kezébe adni áldással azt az evangéliumot, melyre épen fogadást tesz Isten szine előtt? S vájjon nem abnormis állapot-e, hogy jelenben épen arra tétetünk fogadást, a mit gyermekeink vagy épen nem vagy igen kevéssé ismernek? Mert hogy megy nálunk a konfirmáció? Megtaníttatjuk szajkó módra a kátét, egy délután kikérdezzük és akkor egyszerűen felszabadítjuk a gyermeket az urvacsorával való élésre. E methódus szerint azonban a konfirmáció, a gyermek életében mondhatni e legfontosabb tény, egy száraz vizsgává, egy üres formává változik, melynek a szivre, a lélekre bizony semmi hatása nincs. A gyermek csak annyit tud, hogy most már szabad az urvacsorával élnie; de lelkét, hitét konfirmálva bizony nem érzi. Vallást tesz hitéről, melynek alapját nem is ismeri; önálló egyháztaggá lesz, a nélkül, hogy egyháza tanításainak forrásához elvezéreltetett volna. Bizony fájdalom, hogy sokan elégnek tartják a népre nézve a kecskeméti káté tanításait s a biblia ismeretét feleslegesnek tekintik. Így történhet azután meg. hogy református ifjúságiink, feljővén a nagyvárosokba, házasság kötése alkalmával minden skrupulus nélkül hagyja el evangéliumi hitét. Igy történhet meg, a mit hivatalos dolgaim között már sokszor fájdalommal tapasztaltam, hogy kálvinista nők, különösen férfiak egész jó lélekkel bevallották, hogy ők bizony a bibliát nem hogy nem olvasták, de még nem is igen látták.