Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1893 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1893-02-23 / 8. szám

nem lehet; nem még akkor sem, ha a katholikus egyház lemondana minden vagyonról, melyet állami forrásból nyert, mert a katholikus egyház világszervezete, egyeduralmi alkata, a föltétlen abszolutizmus, mely minden hivő egész vallás-erkölcsi világát, sőt politikai magatartását is a pápa csalhatatlan akaratának átok terhe alatt rendeli alá, egész más eljárást követel az állam részéről, mint aminő az állami határokon belül, nemzetileg szervezett, önálló egységet képező protestáns egyházakkal szemben jogosult vagy kivánatos. A valódi egyenlőség az egyenlőtlenekkel való megfelelő bánásmódban, nem a meggondolatlan nivellálásban áll. Az államhatalom öngyilkosság nélkül nem tulajdoníthat más értelmet az 1848: XX. t.-cikkben kifejezett vallásegyenlőségnek sem. Az állam csak akkor helyezkedhetnék a protestántizmussal szemben is ugyanazon álláspontra, mint a katholicizmussal szemben, ha amaz is abszolút és csalhatatlan pápai uralom alatt álló, feltétlen engedelmességre kötelezett hierarchikus világ-szervezet volna. A katholikus hivők lelkiismeretük szabadságát, valódi autonómiájukat csak ugy szerezhetik vissza, az erkölcsi rabszolgaságból csak ugy szabadulhatnak ki: ha a pápaság telhetetlen hatalomvágya alól felszabadítják magukat s nemzeti alapon, a zsinatok s az egész püspöki kar fenhatósága alatt szervezkednek. Egyszóval, ha mint már többször említém, az ultramontán katholicizmus helyébe az ó-katholicizmus tanait fogadják el. Ámde ehhez a kezdeményezésnek a katholikus hivők köréből kell kiindulni. A vaknak hiába beszélünk színekről, ha valaki nem érzi azt a lelki szolgaságot, melyben sínylik, nem lehet belőle kiszabadítani. Némely ember boldogságát a szabadság képezi, másokét a szolgaság. Chacun selon sa fagon. De reméljük, hogy a mostani ultramontán heccek öntudatra ébresztik a magyar katholicizmust s megszülik azt az újjáteremtő reform-mozgalmat. S akkor az állam és a protestantizmus készséggel gyámolítandja a felvilágosodás eme diadalát. Még egyet okvetetlenül magával fog hozni a most folyó egyházpolitikai harc, mely azonban a szabadelvüség és reakció között folyó küzdelem is: a főrendiház átalakításat a lordok házából felső házzá, második kamarává, szenátussá, vagy nevezzük, ahogy akarjuk. Az 1885: VII. t.-cikk félrendszabály, s mint minden ilyen, csak ideigóráig tartó kisegítő eszköz. Ez a reform már alkotásakor el volt ítélve egyik lényeges pontjában egy nagy halott, Deák Ferenc által. Elítélte a haza bölcse, s abszurdumnak nevezte 1873. jun. 28-iki képviselőházi beszédében, melyre már a »Polgári házasságiról irt munkámban hivatkoztam, hogy a katholikus, görög katholikus és görög keleti egyház főpapjai, mint ilyenek a főrendiház tagjai legyenek, s hogy a jogegyenlőség cimén más felekezetek papjai is, mint ilyenek bejöjjenek oda: ez szerinte nem volna más, mint egy abszurdumnak még egvgyel való szaporítása. S mert a radikális reform nehéz lett volna, hát meghagyták ez abszurdumot s a főrendiházat ugy megreformálták, hogy az ultramontán reakció most minden reményét az udvarban s ebben veti. De hiszem, hogy a nagy építő mester, a szabadelvű haladás, e foldozott, de alapjában korhadt épületre is mielőbb ráveti tekintetét, lebontja s más modern alapokon építi föl. íme, ezeket remélem én, mint a pápai túlkapások, a hierarchiko-ultramontán izgatások, s ezekkel szövetkező reakció természetes következményeit. Nem vagyok optimista. Nem hiszem, hogy nagy, kemény tusák nélkül minden végbe menjen, mert hiszen ezredéves institúciók átalakításáról, ezredéves előítéletek legyőzéséről van szó. De bármily hosszú és nehéz küzdelem után is, a korszellemnek elvégre diadalmaskodnia kell s bizonyára le is fogja győzni a Vatikánt s fekete seregét hazánkban is épugy, mint a politikai s társadalmi reakció fekete seregét. Sajnos, hogy a magyar nemzet katholikus és protestáns, haladó és maradó pártokra oszlott, ahelyett, hogy egységes erővel munkálnák a haza, nyelv és nemzet erősödését is diadalát a nemzetiségök, a magyarság nagyszámú külső és belső ellenségei ellen. De hiszen az ultramontán papizmus épugy nem ösmer hazát, mint a legvörösebb szociálizmus, saját érdekében épugy gyöngíti s támadja az államot, mint a nemzetiségi agitáció. Ugy, hogy elmondhatjuk: a magyar állam soha se lehet erős és egységes a klerikális hatalomvágy legyőzése nélkül s az a harc, melyet most a liberalizmus és protestantizmus folytatni kénytelen, látszólag ugyan megosztja a nemzetet, bár ezt ezt a harcot sem mi kezdtük, azonban, ha a világtörténelem szellemét s tanúságait tekintjük, nyugodtak lehetünk abban, hogy a hon legszentebb érdekeiért küzdünk. Dr. Bartha Béla. ISKOLAÜGY. Közép- és főiskolai tanügyünk a zsinaton és zsinat után. III. Zsinatunk gimnáziumi javaslata a munkálat 58— 81. §-ai között foglal helyet. Itt elsőben is a 64. §. kapja meg figyelmünket, mint amely egyenesen a konventi szervezet nyomán, a tanárok heti óráinak számát akként szabja meg, hogy az igazgató nem-teljes gimnáziumoknál 16, teljes gimnáziumoknál 12, a többi tanár 20, a rajztanár pedig 24 heti óránál többre nem kötelezhető. Ha mégis ezeknél többet tanítanának: fáradozásukért méltányos külön díjban részesítendők. Ha már a mi óraszámunkat az állam rendelkezése alatt álló tanintézetek tanárainak köteles óraszámaival összevetjük: ott a törvény (1883. XXX. t.-c. 32. §.) az igazgatóra teljes tanintézeteknél 10, a nem-teljeseknél legfölebb 15, a szaktanárokra 18. a rajztanárra 20 óramaximumot szab. A helyettesítés kivételes esetében is az igazgató 10, illetőleg 15, a szaktanárok 25, a rajztanár 28 heti óránál többre semmi esetben sem vállalkozhatik. Az esetleges óratöbbletért itt is méltányos külön díj van meghatározva. Ha már a zsinati törvényjavaslatnak és az állami törvénynek az igazgatóra, a szak- és rajztanárokra meg-