Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-02-11 / 6. szám

S e szempontból érthető, hogy az ismertető csak a theologiát illető beszédek egyikét-másikát »kivonatozza«, míg a II. rész két — nagyobb érdekű s középiskolai tanügyünk vajúdó korszakában mindenesetre számot tevő — beszédét teljesen mellőzi. E két beszéd alakjához, előadásához se férhet szó. A többi pedig, ha »a szónoki beszédnek alapkelléke a világosság-, érthetőség« .... nagy hijával van ez alapfeltételeknek. Az, hogy az ismertetés nem gyakorol kritikát, hagyján. A saját véleményét kár is volt megkockáztatni (109. 1.), hiszen rögtön kijelenti, hogy kétségei ellenében »a szerző eszmei elvonása feltétlenül igaz, az ember lényegének megfelelő«, stb. De nem is ismertetés, mert a könyvnek csak egyes részeit »kivonatozza «, a nélkül, hogy róla egész képet adna. Sőt még igy is hiányzik belőle a beszédek egyes magasztos eszméinek szerves kapcsolata, s a nehézkes konstrukciók tartalmát megvilágosító eleven magyarázat. A néhány beszéd egyszerű tartalmi kivonatát képező hosszú »Sylva panegyrica«-ra a jeles könyv nem szorult. Annál kevésbbé, ha az ismertetés nem tud, vagy — mint ez — nem akar a dolog lényegébe hatolni. Hogy pedig félre is értette a szerzőt, azt a »nemzetiségi kérdésről« c. beszéd ismertetése bizonyítja leghatározottabban. A szerző világosan kijelenti, hogy »a természetes alapon (származás, nyelv, vallás stb. közösségén) nyugvó államokban nemzetiségi kérdés nem lehetséges*. Az ismertetés meg a keresztyén elv fejlődésével akarja magyarázni, holott a vallás egyetemesítő jellegében okvetlen benne van a szoros egybetartozás szükségének érzete. Hát még a keresztyénségében. A lezajlott vallásháborúk elég szomorú bizonyságai. A beszédben megjelölt mindennap tapasztalt éles ellentéteket hát csak a nyelvek különféleségéből, a vele járó szeparatisztikus aspirációkból lehet és kell magyarázni. Csak igy érthető szerző (118. 1.) gyönyörű konklúziója, mely az egy államban, egy hazában élő nemzetiségek nemes feladatát jelöli meg. Éppen így van ismertető a »theologia tudományos jelentőségéről« szóló szép beszéddel is. Az ismertetés szerint a legrejtelmesebb skolasztikus szó és tárgymagyarázat. >A krisztusi elv s a vele adott kijelentés« nem alanyi, de valóságos tárgyi meghatározottság. A hitnek is objektiv kritériuma, sőt a keresztyénségben egyenesen lényegének főalkotó eleme. Igy első sorban objektíve határozza meg a keresztyén theologust, a mitől semmiféle »éniség« meg nem mentheti. De nem is szükséges. Ha keresztyén theologus, úgy el kell fogadnia a krisztusi elvet, nem a »kell«-ért, de önmagáért. S ha elfogadja, ugy mindent vele és általa kell — ismét a dolog lényege szerint — magyaráznia. Ha meg a krisztusi elvet el nem fogadja, már eleve megszűnt keresztyén jellege. Ha tebát szerző mély értelmű szavait ügy értelmezzük, hogy a hit lényegét illető objektiv meghatározottságon kívül se dogma, se forma nem köti a protestáns theologust, világossá lesz ennek a beszédben nagy szakavatottsággal megjelölt feladata is. Valóban, a könyv »általánosabb méltatás igényével lép fel«, de jobbat, alaposabbat kíván e hosszú lére eresztett tartalmi kivonatnál. Ebből ugyan kevesen lelkesülnek a jeles munka megszerzésére. A füzet 52. lapját »A protestáns pátens és a sajtó« első közleménye tölti be. A magyar protestáns egyház ujabb történetének egyik legfontosabb, a közönség szellemi szolidaritását tekintve legmagasztosabb mozzanatával foglalkozik. Nagy tanulmánynyal és figyelemmel szőtt történet, egyúttal a jelzett mozgalom egyik legnagyobb bajnokának szeretettel fűzött koszorú. A hálás fiu nyújtja a nagynevű apának. Annál nagyobb érdeme, hogy e természetes kegyelet sehol félre nem vezeti, adatainak objektiv igazságát keresi s az esetleg ellentétes törekvések rejtett rugóit kutatva nem önmagából, hanem a tények logikájából alkotja meg magvas Ítéleteit. Tudja jól, hogy a legkisebb elfogultság elveszi a tudományos vizsgálat, a munka minden értékét s azért rendkívüli szorgalommal gyűjtött adataiból teljes műgonddal, az előadásban itt-ott szétfolyó, de mélyre ható indukcióvaí vonja ki a történeti igazságot. A Thun rendszerének félszegségeit, a sérelmes egyház-politika jótékony visszahatását, az autonomikus küzdelmek erkölcsi diadalát, a sokszor nevetséges censura nyűgében sínylődő sajtó viszonyait egyaránt biztos kézzel boncolgatja s a jól megrajzolt történeti háttérből kidomborodó képben már is eleven, nyüzsgő életet varázsol elénk. Azzal pedig, hogy a pátensre megmozdult külföld magatartását is megokolva részletezi: kettőssé tette munkája érdekességét és mindenekfölött tanulságát. Kár, hogy előadása többször egyszerű mesélővé lesz, sőt olykor-olykor (45. lap. »Bach tintanyalói«, s a 39. lapon olvasható kedélyes anekdotálás) leszáll a tárgy és jogosult lelkesedése követelte magaslatáról is. Egyes részletek külömben, mik még nem illeszkednek be a történetbe: a munka nagyobb terjedelmét sejtetik. Ez esetben kívánatosabb lett volna monografiaképen önálló kötetben megjelennie. Az eldarabolt olvasásban veszt a munka értéke; másrészt meg sokat elfoglal az évnegyedes folyóirat elég szűken mért iveiből. A jeles tanulmányt »A vallás lényege« című szintén hosszabb munka első közleménye követi. Szerzője szemmelláthatólag a régi skolasztikus elvet vallja: »scripta docta si obscura«. Mert a cikk maga: nagy olvasottság, éles dialektika, sok szóval keveset mondó szőrszálhasogatás és rendkívüli szorgalom csodás kompendiuma, a nélkül, hogy a világosság, értelmesség életet lehelt volna bele. Még nem látszanak belőle azok a bizonyos körmök, de tárgyalása, álláspontja, főkép metódusa egyaránt méltán kíváncsivá teszik olvasóit — ha ugyan akadnak, kik az első lapok erőltetett tömörségre törekvő, élvezhetetlen stílusa miat.t azonnal a végére nem forgatnak. Pedig valóban sok tanulságosat igér, mikor »a jelenkori legtöbb vallásbölcsész ellenére« kívánja vitatni a vallás lényegét; még többet azzal, hogy bár elismeri a vallás subjektivitását (54. 1.), mégis objektiv forrásait akarja megjelölni. A vallások különfélesége és sokfélesége világos bizonyságai a bennük nagyon is nagy mértékben működő subjektivitásnak. És kivéve azt, hogy valamennyi egy láthatatlan, de működésében körülöttünk mindig sejtett felsőbb lénytől való függés el nem nyomható érzetéből fakad; meg hogy mindegyik a reális rossznak (élet bajai, csapások, stb.) valami ideáli jóval (jobbra fordulás reménye, örök jutalom) történő kiegyenlítése: abszolúte nem kapcsolódnak objektíve közös tartalommal. Ha tehát a vallás lényegét se a rációból. — egyik tekintélye: Lang ezt tartja főfaktornak — se a létezők végső okát olthatatlan vágygyal kutató, de soha meg nem találó ész legyőzhetetlen szükségérzetéből s erre támaszkodó ihletett képzeletből nem akarja magyarázni: vájjon hol találja meg a hitnek, vallásnak lényegét? A szerző élesen különválasztja a vallás forrását, vele belső okát »objektiv lényegétől*. Mit ért ez alatt: a folytatás fogja kifejteni. Minden bizonynyal, mert a Lange, Spencer stb. állításainak egyszerű cáfolata célhoz még nem vezet. Még kevésbbé azért, mivel szerző határozottan kijelenti, hogy »Isten a maga valójában megismerhető«. Bizonyosan ugy érti, hogy közvetve. »Nagy kényelem a megnyugvás hitünkben; Nemes, de terhes önlábunkon állni!« .... vallja Madách Lucifere. Nagy kíváncsisággal várjuk hát a folytatást. De önállóságával, újdonságával a tartalom igazsága párosuljon. Mindenek fölött pedig arra kérjük a t. szerzőt; tegye élvezhetővé a stílusát.