Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-12-29 / 56. szám

Esztendő végén. Nevezetes év zárul be az 1892-iki esztendővel. Hazánkban koronázás jubileuma, minisztérium változása, egyházpolitikai reformok proklamálása; egyházunkban két zsinat tartása, evangélizálás munkájának erőteljesebb megkezdése stb. stb. Mi az élő nemzedék, kik vagy szereplői vagy közvetlen szemlélői valánk az eseményeknek, csak alanyi benyomásokat visszhangoztathatunk az idők járása fölött. Az események horderejét latolgatni, hatását mérlegelni a későbbi kor nyugodtabb fiainak hivatása. De egyéni érzéseink kifejezése elől nem zárkózhatunk el évvégi visszapillantásunkban. Az egyházi eseményekre vetve tekintetünket, mi tűrés-tagadás, a mi szubjektív benyomásaink lehangolok. Nem kétségbe ej tők, de lehangolok. Az általános egyházpolitikai helyzet nyugtalanító és zavaros. Nyugtalanító, mert bár szóval sok jót és szépet hangoztatnak a proklamált egyházpolitikai reformok, de konkrét tervet még sehol se látunk, a megvalósulás elé pedig sok akadály tornyosul. Akár az általános vallásszabadság, akár a polgári házasság, akár a polgári anyakönyvezés tervére gondolunk, mindeniknél csak ködös általánosság homálya mered felénk. Ellenben a reformokat ellenző körök merész támadása, növekvő hatalma, céltudatos biztonsága annál világosabb és határozottabb körvonalakban domborul ki. S az egészben az a leginkább lehangoló, hogy a válság egyszerre két nagy tényezőjét fenyegeti a közéletnek, az államot és az egyházat. A reakció támadása politikai és egyházi; azzal a magyar állam souverainitása, ezzel a vallási béke van fenyegetve. Nehéz idők, komoly események küszöbén állunk. Lehangol bennünket zsinatjaink működésének csekély eredménye is. Csináltak ugyan sok szép és jó dolgot zsinati atyáink: a szentesítést kérő felterjesztés (melynek szövege Lapunk más helyén olvasható) részletesen felsorolja ezeket. Készséggel elismerjük, hogy egyházszervezetünk több hézagát pótolgatták, adminisztrációnkat javították, törvényeinknek jobb szerkezetet adtak, sőt egy-két figyelemre méltó új intézményt is létesítettek. De valódi organizáló munkát most sem végeztek. A kerületek területi és számbeli aránytalanságai, a gyülekezeti élet szervezetlensége, az egyházfentartás terheinek kirívó egyenlőtlenségei, az egyházi hivatalnokoknak korunk fokozottabb igényeit teljességgel ki nem elégítő szegényessége: egyházszervezetünknek oly szervi hibái, melyeket első sorban kellett volna a zsinatnak orvosolni. Nem tette. S e mellőzés, alig hiszszük, hogy előnyéül, még kevésbé, hogy érdeméül volna irható az 1891/92-ik évi zsinatnak. Őszintén megvalljuk, nekünk a zsinaton uralkodott közszellem se nagyon tetszett. Mintha hiányzott volna a kérdések felfogásából és megvitatásából az a mélyebb és erőteljesebb egyházias lélek, mely egyedül képes az egyház terén nagyot és maradandót alkotni. Az egyházzal csaknem oly külsőlegesen foglalkoztak, mint valamely status politikussal, A megnyitás egyetlen fölemelő és lelkesítő jelenetén kívül alig volt ülés és tárgyalás, mely egyházi gyűlés, szent zsinat benyomását keltette. Tárgyalás, hang, modor és eljárás a szemlélőben inkább azt a gondolatot támasztották, hogy itt világi bölcsek és politikusok ülnek az atyák székeiben. Inkább a sensus politicus vezetett, mint a sensus ecclesiasticus. Inkább egy kis világi parlamentet véltél magad előtt, mint az anyaszentegyház gyűlését. Egyháziasító, vallásosan, erősítő hitbuzgóságot fokozó hatásokat nem is igen tudott kelteni a legközelebbi zsinat. Aligha tévedünk pedig, mikor egy jelenkori zsinat egyik legfőbb hivatásának ezt tartjuk. A hitfejlesztés és hitébresztés mindennapi munkájában kifáradt pásztor ösztönzést, lelket, buzdítást bizony első sorban az ő fő-fő embereitől, törvényhozó vezéreitől várt volna. A mindennapi élet nehéz küzdelmei között vergődő egyháztag, vagy az aránytalan egyházi terhek alatt nyögő hitsorsos bizony jó néven veszi vala, ha lelkes, hangulatos, buzdító nyilatkozatok s bajorvosló határozatok által lelki-testi megnyugtatást és biztatást nyert volna. Mi jól tudjuk, hogy törvények által, még a legbölcsebb törvények által is, lelket, közszellemet teremteni nem lehet. Lelket csak lélek, csak élet teremthet. Ezt a megelevenítő lelket kell most már a törvényhozás alkotta külső egyházi keretbe bele önteni. Ne csak mindig adminisztráljunk, hanem pásztorkodjunk is; ne csak mindig igazgassunk, hanem evangélizáljunk is. Lássuk be egyszer már, hogy az egyházi élet más természetű, mint a politikai. Az hitből éled, hitből táplálkozik, tehát hiterővel is fejleszthető és hozható virágzásra. Ennek az elevenítő hitnek elhanyagolt forrásához kell vezetnünk az eltikkadt, a kiszáradt lelkeket. A hitnek örök ifjú forrása pedig az evangélium. Nem az írott betű, hanem annak isteni lelke; nem a megcsontosodott formula, hanem az egyéni lélekbe felvett erő. Ne szégyeljük a Krisztus evangéliumát, mert Istennek hatalma, Istennek ereje az minden hivők üdvösségére. Ezt az isteni életerőt kell bejuttatni minden lélekbe, ebből kell beoltani az emberi lelkeket, ennek bámulatos ujjászülő és megszentelő hatását kell felmutatni