Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-12-22 / 55. szám

—A zászló. — VIII. Szólanom kell még valamit az irodalmi úton való építésről is; arról a hatalmas szövetségesünkről, mely az igehirdetés mellett a legnagyobb érdemet szerezte meg magának a reformáció terjesztésében is s melynek hathatós segítségét ma is igénybe nem venni, megbocsáthatatlan hiba. sőt vétek lenne önnön magunk ellen. Tagadhatatlan, hogy az ébredésnek jelei kezdenek is már e tekintetben mutatkozni közöttünk. Immár a tettek mezejére léptek némelyek sok jóakarattal s több-kevesebb kilátással a győzelemre. Ami azonban még mindig nem teszi feleslegessé, sőt mintegy kihívja a több oldalú hozzászólást már csak azért is, hogy elevenebb és hosszabb életet biztosítsunk ezeknek a lelkes próbálkozásoknak. Előre bocsátom, hogy a prot. napilap kérdésével foglalkozni nem fogok. Nem azért, mintha egy ilyen lapot magam is szükségesnek nem tartanék, sőt inkább vallom, hogy ha már a napi sajtó erkölcsét meg nem változtathatjuk, arra kell törekednünk, hogy más erkölcsű és más hangon beszélő lappal legalább a cégéresebbeket a magunk olvasó közönsége köréből kiszorítsuk. De ehhez •— ma még legalább — nem vagyunk sem elég gazdagok, sem elég áldozatkészek. Kiadó ha vállalkoznék a megindításra, az volna ránk nézve a legjobb. Csakhogy akkor is bizonytalan kérdésül marad fenn, hajlandók volnának-e embereink már megszokott s talán politikai meggyőződésükkel is inkább megegyező hírlapjukat egy újjal fölcserélni. Annyit mindenesetre meglehetne cselekedni, hogy tájékoztató felhívás bocsáttatnék szét a leendő előfizetők előleges kipuhatolására és toborzására, hogy aztán a beérkező nyilatkozatokból képet lehessen alkotni a tervezett vállalat biztos vagy bizonytalan jövőjére nézve. Addig is azonban égető szükségünk van egy néplapra, mely valláserkölcsi tendenciákkai indulna el hódító útjára. Milyen legyen ez, hogy idő előtt végelgyengülésre ne jusson s alaptalan rekriminációkra okot ne szolgáltasson? erről szerelnék ezúttal egyet-mást elmondani. Két irányúnak kell lenni az efajta irodalmi munkálkodásnak. Egyiknek célj a a megtartás, a másiké a meggyőzés, (mondhatnám: a térítés). Amaz szól azoknak, a kiknek hitök még ép; ez azoknak, a kik már skeptikusak. Mindenekelőtt tehát azzal kell tisztában lennünk, hogy kinek akarunk irni? A nép legalsó osztályának-e? Városi tanultabb polgároknak, iparosoknak s oskolázottabb földmiveloknek-e? Vagy pedig a művelt családoknak? Mert mind a háromnak másféle Újság kell. Az első osztályban, hála Isten, még sokan vannak a kegyesek, a bibliás emberek, a kik még minden olvasmányt haszontalanságnak ítélnek, ami a szentírás, a zsoltár és az imádságos könyv keretén kívül esik. A második és harmadik rétegben sokan vannak a közönyösek és kételkedők. Amaz elsőknek szánt lap, tartalmára nézve lehet tisztán vallásos irányú is s e célnak — némi fogyatkozásokat leszámítva — emberül megfelel a »Téli Ujság«, egyesítvén magában a két legfontosabb külső kelléket is, u. m. az olcsóságot és a munkaszünet idejéhez, a télhez való kötöttséget. Örömmel látom, hogy nő is, terjed is. Tartalma egyre tökéletesedik s olvasó közönsége egyre gyarapodik. Ami kétségenkívül annak a bizonysága, hogy szükséget pótol s szerkesztése el van találva. A művelt családoknak való a »Mi Otthonunké (Mert azt tagadom, hogy ez néplap volna.) Miképen fogja hivatását e lap abban a körben, amelynek szánva van, betölteni? s meg fog-e — mint azt melegen óhajtjuk — egy hosszú életre erősödni? természetesen, előre azt nem tudhatjuk. Csak annyi bizonyos, hogy a Mi Otthonunk egyik legszebb és legnehezebb feladatra vállalkozott az evangélizáció széles mezején. (Hibája, hogy inkább lutheránus s egy hasonló irányú ref. lapot nem tesz feleslegessé.) Van azonban egy középső réteg, melynek tábora ma már legnépesebb, mely az általános iskolakötelezettség folytán egyre növekedik, mely már néha-néha lapot is olvas, a vallásosságra és egyháziasságra nem épen kedvező koráramlat szelétől megérintetett s amely ennél fogva a legnagyobb figyelmünket és gondoskodásunkat hivja ki: ezt kell nekünk megnyerni és egy izlése szerint szerkesztett hetilappal a »világ fiaitól« megoltalmazni s a kívánatos ösvényen és irányban vezérelni. Ennek a tábornak a Mi Otthonunk sok, a Téli Újság kevés. Amazt még nem érti, emezt már unja. S mert maholnap a nép egész általánosságban ebbe a táborba fog sorakozni: azért nem kicsinvlendő feladat egy olyan lap szerkesztése, mely ennek a szóban levő sokaságnak a tetszését megnyerje s okos tapintattal őt a vallás és egyház iránii hűségben megtartsa. Ilyen lapunk ezideig még nincs. S én nem győzőm eléggé csodálni, hogy ott a fővárosban, ahol egyre azon törik a fejőket némely élelmes kiadók és szélhámos existenciák, hogy mimódon kellene valami új lapot kifundálni, amilyen még nincs s amivel könnyű szerrel meglehetne a hiszékeny publikumot adóztatni? csodálom, mondom, hogy erre még rá nem jöttek. No hát én kivallom, hogy népnek való, tisztességes hangú és becsületes magyarsággal szerkesztett hetilapunk