Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-12-15 / 54. szám

ról, több helyen ha nem is ingyenes, de jóakaratú és méltányos segedelemben részesítette iskoláinkat. De a verseny, a hajsza, a veszedelem azért nemkevésbé válságos. Ugy vagyunk, mint a tolongásba jutott ember, akaratja ellen is sietnie kell; meg nem állhat, mert a megállás az eltiportatást jelenti. És mind jobban, egész fenyegető nagyságában áll előttünk a veszély, amelyet csak a könnyüvérüség kicsinyelhet, hogy anyagi eszközeink korlátozottsága miatt a protestáns középiskolák a versenyben szükségképen elmaradnak, vagy inferioritásba jutnak. Ezen válságos, de nem reménytelen helyzetnek higgadt megítélése, a segítőeszközöknek és módoknak feltalálása, a szükséges teendők egymásutánjának okos beosztása, protestáns tanügyi politikánk ez idő szerinti nehéz feladata. Ezen igazán aktualis kérdésekről legyen szabad egy pár megjegyzést tennem. A történelem azt bizonyítja, hogy legalább nálunk a protestáns egyház és iskola egyszerre alakult. Mindkettő alkotása és tulajdona azon protestáns társadalomnak, mely a vallásos evangéliomi hitnek erejével, a lelkiismereti szabadság szerelmével és élő áldozatkészséggel eltelve, elég erős volt az egyházat a jelennek, az iskolát a jövőnek biztosítására megteremteni és fenn is tartani. Elismerem, hogy épen ezen protestáns társadalom, mint a hivek összesége képezi a protestáns egyházat. De ennek az egyháznak két karja a szűkebb értelemben vett egyház, mely a hitet, és az iskola, mely a tudományt őrzi. Ha ezen szűkebb értelemben vett egyháznak alkotása volna a protestáns iskola, könnyebb volna helyzetünk. Az egyház ugyanis könnyen mondhatná: az idők megváltoztak, a tanításügy az állam feladatává lett, én ezentúl csak a magam szükségeiről, a vallástanításról, a lelkészek kiképzéséről gondoskodom, az én teendőim a vallási élet ápolása körül vannak megjelölve, középiskolákat, jogakadémiákat én nem tarthatok. Iskoláink legnagyobb részét azonban a protestáns társadalom, egyesek, városok, közbirtokossági testületek is alapították és tartották fenn, némelyiket már a XVI. és XVII. században. Egyszerűen odahagyni az ősök ezen alapításait, elfelejtkezni arról, hogy ők ezekkel nemcsak az egyháznak, hanem a nemzeti kulturának is akartak szolgálni, olyan bizonyítvány volna, melyet a jelen társadalma az ősök iránti kegyelet megsértése nélkül magáról ki nem állíthat. Vallásosság, kegyelet, hazaszeretet egyiránt azt parancsolják, legalább középiskoláinkra nézve, hogy azokat a jelennek fentartani kötelessége. De minden áron fentartandók-e, vagy a kérdést gyakorlatilag állítva fel, ott, hol a felekezeti erő egyátalán nem képes a fentartásra, igénybe vehető-e az állam segedelme? A kérdést a szükség állította fel és a szükség oldotta is meg, fájdalom itt-ott rohamosabban mint kellett volna. A megkezdett gyakorlatból folyó elv most az, hogy protestáns középiskoláink ott, hol a magok megfeszített ereje sem elégséges, vagy ahol nemzeti vagy fontos kulturális szempontok kívánják, az állam segedelmét, a felekezet autonomikus jogainak fentartása mellett, igénybe vehetik, úgy tekintvén azt, mint a magyar nemzeti kultura körül szerzett történelmi érdemeinkért járó nem kegyadományt, hanem olyan segedelmet, melyet már eddig kiérdemlettünk. Nem mondom, hogy ez a helyzet, ez az elv nagyon kívánatos előttem; már az is baj, hogy az elvet a helyzet állította fel, nem pedig megfordítva. De még ezt az elvet is jobbnak tartom, mint akár a merev visszautasítást, akár azon felfogást, mely elvben elítéli és autonomiaellenesnek tartja az államsegélyt, de gyakorlatban szívesen fogadja. Meggyőződésem az is, hogy az államsegély igénybevétele felett a döntést minél magasabb protestáns egyházkormányzati fórumnak hagynám fenn és ilyen esetekben mindenütt erősíteném, új kapcsokkal látnám el, a helyi felügyelet mellett, az egyházi legfelsőbb felügyeletet is. És mind fentartandők-e középiskoláink ? Nem lehet-e egyik-másik tisztán helyi és pedig csekély forgalomra alapított középiskolát megszüntetni, illetőleg más protestáns kulturális intézetté alakítani, ez. azt hiszem, az esetrőlesetre elintézendő kényes kérdések egyike. A helyi érdekek épen nálunk, protestánsoknál, érzékenyek és kímélendők. Elv itt főképen az lehet, hogy legfelsőbb egyházi felügyeletünk soha se várja be, hogy eshetőleg ilyen intézeteinknek akár feleslegessége, akár fogyatékossága a közvélemény, akár mások által konstatáltassék. És mik a legsürgősebb segítőeszközök, melyek válságos helyzetünkben első sorban alkalmazhatók. Tisztelt közgyűlés, annak oka, hogy ezen megnyitó beszéd olyan röpködő, sokat megérintő, semmit ki nem fejtő, őszintén bevallom, az én belső nyughatatlanságom. Már két egymásutáni évben volt elnöki megnyitó beszédem tárgya tanáraink anyagi helyzete javításának és az állami nyugdíjnak kérdése. Nem akartam harmadízben is erről szólani. Pedig valami belső hang azt súgja, hogy most is és mindig, míg ezen a bajon segítve nem lesz, ezt kellene sürgetnem, és e helyről nem volna szabad másról beszélnem. Mert ez a lét és nemlét kérdése. De nem panaszkodom; talán nem is volna illő épen Szatmáron újítani fel a panaszokat, a hol épen a legújabb időben is annyi anyagi áldozatkészség tünt föl a protestáns középiskolai tanításügy iránt. De annyit el kell mondanom, hogy felekezeti középiskolai tanáraink anyagi helyzetének javítását, fizetésök és nyugdíjuknak az államihoz közelebb emelését legsürgősebb teendőnknek tartom, mely egyszersmind a komoly munkásságnak, a szellemiekben való sikeres eredményeknek is feltétele. Nem annyira a fizetés csekélysége, hanem a verseny kikerülhetetlensége képezi a bajt. Annak elgondolása, milyen különbség van az ő sorsa és a vele teljesen egyenlő képzettségű állami tanár sorsa között, keserűséggel fogja eltölteni a protestáns tanár szivét. Ne hivatkozzék senki az önfeláldozásra, a buzgóságra akkor, mikor egy olyan pálya végén, melyen külső előléptetés, haladás nincs, vagy alig van, a legjobb esetben a nyugalomnak, vénségnek pár esztendejére nélkülözés, rosszabb esetben, a családra, a hátramaradottakra