Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-11-24 / 51. szám

de kivéve néhányat és a speciális bűnbánatiakat, nem elég nyomatékosan, holott a bűntudat érzetének fölkeltése egyik elengedhetlen alkatrésze a mi imádságainknak. Ez adja meg a gondolatok mélységét, ez a kálvinista jelleget, ez adja meg a kálvinizmusnak azt a fenséges erkölcsi komolyságot, melylyel kiválik más felekezetek felett. A közlött bűnbánati imádságok e szempontból tűnnek ki mélységük és megrázó voltuknál fogva. Egy másik főalkatrész, mely szintén lényeges a mi imádságainkban t. i. a fogadástétel, vagy teljesen hiányzik, vagy csak néhol (99, 114, 162. 1.), de ott is halványan és mintegy utalásképen fordul elő, pedig eltekintve attól, hogy ez is a tartalmasságot idézi elő, még az átmenetet is könnyebbé és természetessé teszi a bünvallomásból — a kérésre. Nem akarom ezen megjegyzésekkel kimérni és chablonszerüvé tenni az imát, ennek gondolata is távol van tőlem, de mint lényeges alkatrészekre utalnom kellett, teljesen szabadon hagyván különben az iró kezét a rendezésben és hogy mennyi tért adjon egyik vagy másik elemnek. Irálya mesteri kézre vall, egyszerű, fenséges, egyiránt távol van ugy a köznapiastól, mint a fellengőstől és a mesterkéltségtől; választékosság, izlés, természetes könynyedség, világosság jellemzik. Mondatai rövidek, szépen folyók, kerekdedek, magyarosak, menten a leheletfogyasztó körmondatoktól, menten minden léha cifraságoktól, fárasztó szóözöntől, hatásvadászó kifejezésektől. Keresetlenül találja meg a magasztos gondolatokhoz a szép formát, bizonyos költői ihlet lengi át és bár magasan jár, mégis mindig népszerű marad. Nyelvünk zengzetessége, hangmértéke, rythmikus lüktetése mindenütt kiérzik, bájosan csendül meg pl. »szárnyakat fűz lelkünkre a hit, melyekkel átrepüljük a végtelen messzeséget s nem hngy elfáradna, de megujul lelkünk, mire szined elé ér« (6. 1.); vagy »csak imádni tudunk mindezért tégedet, csak egy sóhaj, egy néma fohász mindaz, mit néked adhatunk« (109. 1.) stb., más helyeken a rythmikus lüktetés egészen versbe megy át, pl. »Hozzád jövünk mi is jó Istenünk! hő imánkban hozzád esedezünk. Leborulva kér e gyülekezet: hintsen áldást ránk jóságos kezed* (24. 1.). Nem hagyhatom kiemelés nélkül azt a kellemes hangulatot, költői ihletet, mely elömlik ez imákon, meglátszik, hogy irójuk inspirálva volt, önként jött neki az irás és nem akaratkényszerítéssel. Néhol, mintha szép lyrai költeményt olvasnánk, melyet a magasztos vallásos eszmék és gondolatok ódai magaslatra emelnek; máskor mintha Dávid későbbi zsoltárainak fenrepülő, lelkesült dicséretei volnának előttünk. Különösen szépek a különböző évszaki imák, melyek mind a megfelelő hangulatba ringatják lelküket, pl. »Szép e földi élet, szép itt alant a tavasz, de hitünk tanítja, hogy szebb tavasz és szebb élet lesz majd a siron tul, mely reánk várakozik* (40. 1.); vagy a tél: »mintha a komor fellegek szivünkre is ráborulnának, elszomorodva hallgatjuk a szél zúgását, mely süvöltve rohan át mezeinken és kérteinkén* (55. 1.) És így tovább az ünnepi és alkalmi imák mind mutatják a költői vénát; hangulatteljesek és hangulatkeltők. Idézhetnék többet is, ha nem félnék, hogy így vesztenek szépségükből. A közönséges vasárnapi imák, az alkalmiság hiánya dacára is szépek, változatosak, érzést keltenek és lekötik a figyelmet, különösen költői zengzetes nyelvezetükkel. Isten felséges tulajdonságainak festése, a mi semmiségünk, Istenhez való ragaszkodásunk, hitünk, bizodalmunk benne mint atyánkban, hálánk iránta, kéréseink előterjesztése, ezek a gondolatok alkotják nagyjából tartalmukat. Reggeli beszéd előttiek: l—2. Isten felséges voltával szemben a mi semmiségünk, érezteti mindenütt közellétét, de mégis a templomban van legközelebb, ott találjuk meg őt. Magasan szárnyalók. A harmadikban megkapó az az ellentét, hogy bár távol vagyunk Isten szentségétől, de hozzá vezet a hit és az ige. Kiváló szép a negyedik: Isten hatalma égen, földön látható, hát mi emberek nem tennénk-e bizonyságot az ő hatalmáról? Gyönyörű festés, erőteljes fokozat és végül zsoltárszerü magasztaló kitörés: »Áldjátok óh mi leikeink az Urat!« Hatodik Isten csodálatos voltát, jóságát, haragját látva: megdöbbenünk mindenhatóságára gondolva, de eloszlik félelmünk, mert szent fiad által atyánknak nevezünk. Szép festés, megkapó fordulat, ódái szárnyalás; hetedik szintén fenszárnyaló, magasztos keresztyéni ima. Kevésbbé sikerült a tizedik, mely mély alázat hangján kezdi, de túlságba megy Istennek keresésében; hol keressük az Istent? a mennyben, de hol van a menny? stb. végül megnyugszik, hogy szent homályban uralkodik Isten. Költői, zengzetes, de kevés, vagy semmi benne a keresztyéni tartalom, aztán Ízetlen ez: »vedd jó néven, ha egy gyarló féregnek ajkai töredék dicséretet rebegnek«; tizenegyedik öröm az Urnák házában lenni, ott rakjuk le világi súlyos terheinket, — szivhez szóló, meleg hangú; 12—13 közvetlenségük által tűnnek ki; 14., 15., 16. költői szárnyalású rythmikus szép imák. A reggeli beszéd utániak közül a harmadik a benne levő bűnvallás, a negyedik meleg hangja, a hetedik a fogadástétel által tűnik ki; a nyolcadik köszönet a nyert áldásokért, itt van megemlítve kérés alakjában Jézus érdeme. Általában megjegyzem, hogy e vasárnapi imádságokban a bűnösség érzete és annak fölkeltése csak alig van hangoztatva, pedig enélkül megrázni, bűnbánatra ösztönözni, megtisztítni a lelket, jóvá tenni az embert nem lehet. A bűn általános, ezt érzi mindenkinek lelkiismerete, de a tapasztalat is igazolja, hogy szép vagy rút alakban, de megvan és a bajok leginkább az ember bűnösségéből származnak; ezt a bűntudatot fel kell kelteni az imában és btínvallásra kell ösztönözni a lelket, mert ha bevallotta Isten előtt bűnét, csak akkor érzi a kegyelem megnyugtatását. A másik hiánya ez imáknak, hogy Jézus nincs bennök — kivéve egy párt (3., 7.) — követendő példányképül oda állítva; pedig mindig róla beszélünk, mindig őt prédikáljuk közvasárnapokon is, imánkban is kell tehát ráutalnunk, mint példányképre. A keresztyéni jelleg nem díszes ruha, mit csak nagy ünnepekre kellene tartogatnunk. Az évszaki imák általában igen sikerültek, tartalmasak, fenszárnyalók. Legyen elég ezek közül csak néhányat sorolni fél, pl. az 1-ső tavaszi, melyben életszeretetre és Isten jóságának magasztalására buzdító azon felfogás, hogy érettünk hozza elő Isten a tavasz ujulását, igen szép az átmenet, midőn a földi tavaszról felemelkedik a sírontuli élet örökkétartó tavaszára; az 1-ső nyári: alapgondolata, hogy mindenütt imádjuk Istent, de leginkább a templomban; ebben saját vallásosságunk emlegetése, mintha öndicséretnek tetszenék, pedig ez Istennel szemben csakugyan felesleges, aztán az a kényszer hang: a te akaratod, tehát azért jövünk házadba, hogy akaratodat cselekedjük, mintha azt mondaná: nem a lélek buzgósága hajt bennünket ide, hanem a törvény. Prédikációba való hang és kényszerítés ez, hogy Isten törvényét t<lj' sününk h II! Nem hagyhatom továbbá megjegyzés nélkül szerzőnek e többször használt képes kifejezését: »fogadd a csekély áldozatot, mit imáinkból oltárodra helyezünk«. Ó-testamentomi kép, szép is, annyira meg is szoktuk, hogy nehezen tudunk szabadulni tőle, de nem fejezi ki a mi lélekben és igazságban való imádásunkat, hiába akarjuk a régi tömlőbe tölteni az uj bort, szétveti azt; ne kényszerítsük hát a keresztyéni sziv buzgó háláját a ceremoniális oltárra. Nekünk még oltárformánk sincs templomunkban, de áldozatunk sincs, nem is lehet Istennel szemben;