Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-11-10 / 49. szám

grammját ismertettük is olvasóinkkal, az I. füzet a legközelebbi napokban küldetett szét. Egy csomó kalász kévébe kötve, hogy magvaik megőröltetvén, lisztet adjanak amaz életnek kenyeréhez, amely tápláltatására szolgáljon a lelkeknek. Kalászok! Némelyek hosszú, üres szárú szalmán egy-két könnyű maggal, melyek a malom rostáján lehullanak, mielőtt csak néhány szemernyi lisztet is adnának; mások több szemet tartalmaznak ugyan, de a szemeket összezsugorította a köd s így értékükből veszítettek; ismét vannak, amelyek még kissé zöldek, a belőlök készülhető kenyér nem kel meg, a tészta nyúlós lesz. De aztán van egy jó nyalábra való olyan is, amely meg egészen érett, tele van sikeres, acélos buzamagvakkal; kalászok, melyek gazdag, kövér földből nőttek. Televény volt a talajuk s azt is jól megszántotta a gazda mélyen járó ekével; a kalászt pedig reggeli harmat megeste, esteli eső megöntözte s a meleg nap megérlelte. Súlyos a szeme, bő a lisztje, pompás a tésztája s tápláló az ereje. Az előttünk levő füzet 3 keresztelési beszédet, 2 egyházkelő előtt mondandót, 1 konfirmációit, 1 fölvételit, 6 esketésit, 3 urvacsorait, 14 halottit, 5 különféle alkalmakkor tartott beszédet, prédikációt és imát tartalmaz és a függelékben megkezdi külön lapszámozással Könyves Tóth Kálmán ünnepi, vasárnapi és alkalmi imádságainak a közlését, adván belőlük 16 adventi imát. A keresztelési beszédek között Szász Károly püspöknek egy művelt zsidó férfi keresztelése alkalmával mondott beszéde van a legelső helyre téve. Kitűnő nyitánya a műnek. Egy formailag és tartalmilag egészen megfelelő alkalmi beszéd s alanyi vonatkozásaiban közvetlen. Csak azt óhajtottuk volna, hogy a 2-dik lapon az >Oh bizonyára kell lenni, van is a keresztyén vallásban valami, ami a jobb lelkeket ellenállhatatlanul vonja magához < stb. kikezdésben meggyőző hittel és erővel mutatott volna rá szerző arra »a teljes igazságra«, melyet a »rész szerint való igazságok helyett« a keresztyénség nyújt. A Pál-féle szolgaság és fiúság ellentéte (Róm. VIII. és Gal. III. és IV.) kitűnő anyagul szolgált volna erre különösen egy művelt zsidó férfiúval szemben, akinek a műveltségéhez és modern világnézetéhez is jobban illenek a keresztyén igazságok, a melyeket ő maga is keresett és bizonyos lelki küzdelmek árán igyekezett megszerezni és a melyek nem csupán azért igazságok, mert az egyház tanítja őket, hanem mert a mi lelkünk is, meg a modern tudomány is bizonyságot tesz mellettük. A beszédben igen helyén való az apostoli hitformának kérdések alakjában való feldolgozása s általában az agendális cselekvények is a legtökéletesebb sorrendben következnek. A 2-ik beszéd ZábráJc Dénes soproni ev. lelkésztől van. Igen sikerült, egyszerű, keresetlen, meleghangú beszéd egységes, jól keresztülvitt alapgondolattal, választékos, szép irálylval. Sántha Károly egy keresztelési imát közöl. Lantot penget a bölcső felett. Részemről nem vagyok barátja a verses imáknak. A forma megkötöttsége már bizonyos mesterkéltséget ad nekik; az ima pedig legyen minél egyszerűbb, minél természetesebb. A technikában több poetica licentiával él szerző. No már egy egyházkelő asszony bizony csak melegebb hangú beszédet érdemelne meg, mint a milyennel Kis Gábor készíti elő őt az imára. Mennyi kedélygazdagságot és mennyi evangeliomi gondolatot lehetne egy ilyen beszédbe önteni! De ebben ugyan nincs egyetlen felemelő gondolat, egyetlen mélyebb érzés, és stylusa is egészen közönséges. A Lévay Lajos ugyanezen alkalomra közlött beszéde már jobban eltalálja a hangot. Egyszerű, szívélyes, melegséggel telt és bibliai zamatú. A beszéd csak rövid előkészítés az imához; épen elég, hogy a kellő hangulatot felkeltse; az ima a nagyobb részt foglalja el, hadd ömöljék ki benne a hála érzése és hadd erősödjék a lélek az isteni erő segítségül hívásával és megnyerésével; az áldás pedig hadd bocsássa vissza otthonjába az anyát kötelességei teljesítésére. Jó dolgot cselekedett Tapp Károly, hogy nemcsak konfirmációi beszédét közlötte, hanem azt a liturgiális sorrendet is, amelylyel a folyó évben a konfirmáció a budapesti ref. egyházban végrehajtatott. Az agenda ily végrehajtása mindenesetre lélekemelőbbé, bensőség telje sebbé tette az egész ünnepélyt, mint a régi száraz, lélektelen forma. A legmelegebben ajánljuk lelkésztársainknak megszívlelésre és követésre ezt a konfirmációi szertartást (24 - 25. 11.). Csak egy mozzanattal kellene még kiegészíteni, t. i. a kézadással; hogy a megáldott ifjak a konfirmáló lelkészszel kezet fogván, symbolikusan kifejezzék ezzel ragaszkodásukat s az egyházhoz való elkötelezett tartozásukat. Ez is egy olyan symbolikus cselekvény, aminek megvan a maga benső értelme is, meg mély benyomást is tesz a fiatal lélekre. Magának a beszédnek a textusa igen jól van választva. Tárgyalása az a lendületes és választékos előadás, amely Papp Károly beszédeit oly szivesen és bizonyos műélvezettel hallgatottakká teszi. II. részében kiválólag előtérbe nyomul ez a szónoki erő abban a polemikus hangban, amelyben szembe állítja a prot. és a róm. kath. egyházat. Részemről azonban határozottan építőbbnek tartottam volna, ha szerző gyönyörű textusát (I. Ján. II. 24, 25) s annak gazdag gondolatait fejtette volna ki egészen s azt az evangeliomi felséges mysticizmust tette volna érezhetővé és élővé a fiatal lelkekre nézve, amely ebben a néhány szóban benne rejlik. Egy olyan erő irányában állhat elő az ember követelményekkel, mint aminő Papp Károly; egy mindennapi léleknek hiában szólana az ember ezekről a dolgokról. Tudniillik azt kell egyszer már megértetni az emberekkel s így már a konfirmandus ifjakkal is, hogy nem az egyesül a Krisztussal, aki az ö tudományát elfogadja és magáévá teszi (14. lap), mert így csupán csak az ész ténye a vallás; hanem az egyesül a Krisztussal, aki beléoltatik mint szőllővessző a szőllőtőkébe, aki vele együtt él, vele együtt hal meg a maga ó emberének és vele együtt támad fel uj életre. A Krisztus tudományának elfogadása és az ő erkölcstanának a hirdetése bizony nem elég arra, hogy az emberek keresztyénekké is legyenek. Az embernek egy élő erőforrásból kell szakadatlanul merítenie, hogy gyengeségének áldozatul ne essék; egy felsőbb erő környezetében kell élnie, hogy el ne veszszen; egy felsőbb élettel kell közösségben, összefüggésben, szerves összeköttetésben lennie, hogy a test, az anyag végleg le ne kösse és ne diadalmaskodhassék felette és egy isteni életbe kell belé oltatnia, hogy meg ne haljon a testnek, hanem éljen a léleknek. Az életnek és az embernek nagy ismerői voltak a Krisztus és az apostolok. Meg kell csak nézni az evangéliomokat és az apostoli leveleket, mind erről a belső mystikus közösségről, erről a Krisztussal való életről beszélnek. Erkölcsi tanok, eszmék, melyeket az ész elfogad még önmagukban egy hajszállal sem teszik jobbakká az embereket. Ha erkölcsi tanok, mondjuk törvények s ezek hirdetése és elfogadása jobbakká tennék az embereket, akkor annyi ezer év óta hirdettetvén és taníttatván ezek, már a bűnnek ismeretlennek kellene lennie. Nézzük meg pl. azt az orthodoxiát, mely a Jézus tudományát elfogadja és magáévá teszi annyira, hogy szénát, szalmát is megeszik a kedvéért, magának a keresztyén életnek a fentar-