Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-11-10 / 49. szám

ség; bár Pál mindezt hirdette az efézusbeli híveknek és ezek hittek az ő szavának s megkeresztelkedtek az Ur nevére s lőnek világosságnak fiai, kik boldogan kiáltottak fel Istenükhöz, szerelmes atyám: mégis hamar visszaestek a setétségbe, mihelyt Pál szavát nem hallották. Telhetetlenség, tisztátalanság s feslettség vett rajtok erőt. Olyanokat cselekedtek meg, miket — az apostol szerint — kimondani is éktelen dolog. Nem látszott meg éltükön a lélek gyümölcse: a minden jóravalóság, az igaz mondás s igaz cselekvés. S ahelyett, hogy megfeddették volna, mint világosság fiai, a setétség fiainak haszontalan cselekedeteiket, ők is részes társaivá lettek a setétség cselekedeteinek. S a kiket ő három esztendeig éjjel és nappal meg nem szűnt könyhullatással inteni, buzdítani, biztatni, hogy csak keljenek fel, hogy csak ne aludjanak, fogjanak a munkához, ne féljenek a küzdelmektől, ne restüljenek meg az akadályoktól, higyjenek a Krisztusban: meglássák, hogy megvilágosodik nekik a Krisztus, kit ha sötétben bolyangnak s álomba merülve a jóságos cselekedeteket elmulasztják, nem találnak meg soha — azok elcsüggedve, megrestülve, bűnökbe esve meghaltak a Krisztusnak. Ezért szól hozzájok emlékeztetőleg, ébresztőleg, buzdítőlag, bátorítólag, megrázólag, lelkesítőleg: Serkenj fel te, ki alszol, és támadj fel a halálból és megvilágosodik neked a Krisztus! Látták-e újra az efézusbeliek Krisztus világát, jobban mondva felserkentek-e, feltámadtak e halálukból, kezdtek-e uj, Istennek tetsző életet, nem tudjuk; de azt tudjuk, hogy az apostolnak jó volt megírni ez intéseket, mert az emberiség története azt mutatja, hogy ily ébresztő szóra sokszor volt szüksége az embereknek. Ily ébresztő szó volt többek közt a reformáció is. Luther azzal, hogy 95 tételét a wittembergi vártemplom kapujára kifüggesztette, mennydörgésnél hatalmasabban kiáltotta oda az alvó világnak : Serkenj fel, te ki alszol, és támadj fel a halálból és megvilágosodik neked a Krisztus! És felserkent az emberiség, feltámadtak halálukból az emberek, s küzdöttek, kutattak, szenvedtek, fáradtak a Krisztus nevében: s mint égi fény világított nekik a Krisztus. S minő világgal! Ameddig a protestantizmus a cselekvés terén buzgón s hévvel küzködött: történetéről beszélni annyi, mint a Krisztus világosságáról s dicsőségéről beszélni; beszélni a hitről, melynek papja; a jogról, melynek katonája; a haladásról, melynek hőse s a szabadságról, melynek apostola volt. Benső hitélet, igaz jogegyenlőség, örök haladás, elvehetetlen szent szabadság, mind a protestantizmus működésének s Krisztus világoskodásának emlékei, gyümölcsei, tanujelei. Ki beszélt addig hitről ugy, mint azt Krisztus hirdeté? Ki hallott addig jogról ugy, mint azt Krisztus alkotá? Ki beszélt addig haladásról ugy, mint azt Krisztus rendelé ? Ki tudott addig szabadságról ugy, mint azt Krisztus tanítá? S ma ez eszmék közszájon forognak, ma ez eszmék a világ kincsei, melyekkel még a setétség fiai is ékeskednek. És ez Isten segedelmével a protestantizmus érdeme. Ő ébresztgette, s keltette fel ez eszméket; ő hozta fel a vágyak titkos műhelyéből; ő vette föl keblére, ő tűzte ki lobogójára, ő küzdött értök, ő lett vértanujok, ő lett védangyaluk. S e munkái dicsővé tették nevét, feledhetlenné múltját s halhatatlanná érdemeit: de jelenét nem az teszi tiszteltté, ha ez eszmékhez, melyek immár nem kizárólag csak az övéi, mint kizárólagos s csak a protestantizmust illető sajátjaihoz ragaszkodik, hisz ő maga tette azokat közkincscsé s törekvésének sarkpontja volt, hogy megoszsza azok birtokát egyenlően minden emberrel, ki Krisztusban élni, boldogulni, előremenni s gyümölcsöket teremni óhajt ... de sajátjának s feladatának tekinti az ezen eszmék tiszta fenségéért s mindenekre kiterjedő uralmáért való lankadatlan nemes küzdelmet. Mert nincs a protestantizmusnak olyan kincse, melyet másokkal meg ne osztana s nincs a protestantizmusban olyan érzés, melynek fájna, hogy kincsei másokon is ragyognak. Ha a hitért, melynek gyenge mécsvilágát, mikor setét volt, vérző szívvel csak Ő élesztgette, mások nálánál jobban buzognak ; ha a jogért, melynek csak kimondását is ő tanította meg a jogtalanoknak, mások nálánál jobban hevülnek; ha a haladásért, melyre utat temérdek munka s fáradság árán ő mutatott, mások nálánál többet áldoznak; ha a szabadságért, melynek földjét, mint kiátkozott, ő szentelte meg, mások nálánál lázasabb hévvel lelkesülnek: ez mit sem von le a protestantizmus érdemeiből, ez a protestantizmust csak emelheti, öntudatát gazdagíthatja az az érzés, melyet érez az atya, mikor látja, hogy az eszmék, melyeket ő csepegtetett, ő plántált, ő öntözgetett gyermekében, lombos fává virultak, melynek árnyékában az égi madarak is megpihenhetnek. Nem protestáns az, ki szűkkeblű s nem tud fölemelkedni a változások, a viszonyok fölé. A protestantizmusnak két élete van: egy önmagában, mely olyan mint a mustármag; s egy rajta kivül, mely olyan mint a kovász. Mint kovász erjeszt, keleszt, fejleszt, átalakítja mindazt, ami vele idők folyamán érintkezik: embereket, viszonyokat, intézményeket, államokat, társadalmakat, mind a saját képére s hasonlatosságára. Mint mustármag terebélyes fává nő, virul s gyümölcsöket terem. Gyümölcseit megoszthatja a szegényekkel s szükölködőkkel: maga azért sohse lesz szegényebb, mert uj tavaszra uj virágot hajt s uj virágból uj gyümölcsöt érlel. Ne féljünk hát, hogy mert kincseit szétosztotta, s mert kincseivel mások tündökölnek (megfeledkezve minden múltról, minden lefolyt küzdelmekről és tartozó hálaadóról): ezzel a protestantizmus minden erő, minden kincs nélkül állana. A jó atya, bár részes társává teszi kincseinek a fiát: de ősi kincsét haláláig ott Őrzi a kincses fiókban. A protestantizmusnak is, ott a kincses ládája; csak ki kell nyitni: benne a kincs, a megbecsülhetetlen, kifogyhatatlan kincs, a szent, örök kincs: az erkölcsi kincs, a társadalmi kincs, a nemzeti kincs. E kincsek már egészen övéi, melyeket csak ugy kaphatnak meg elleneink, ha mint az evangéliomi ember, minden marhájokat eladva, megveszik ezt a mezőt, hova azokat maga Isten rejtette el, hogy legyen mit találniok a keresőknek. E hármas kincs biztosít a protestántizmusnak fényes jövőt, végnélküli fejlődést és örök életet! S minél inkább sülyed az emberiség erkölcseiben, minél inkább keresi az aljasságokat, (mert nem azokat keresi-e ma lázas izgatottságában?), hogy azokban gyönyörködjék, mint az oktalan állat; minél nagyobb orgiákat ül napjainkban a jezsuita morál, s minél jobban kipusztított szépszerével az emberből minden erkölcsi érzetet: annál nagyobb buzgalommal kell az erkölcsöt felkarolnunk, annál nagyobb sebességgel kell sietnünk megmentésére, s teremtenünk ép erkölcsi érzetet a szivekben, annál meggyőzőbben prédikálnunk a házfedélről is, hogy ha az ország, a nemzetiség neked nem szolgáland óh erkölcs, elvész és azok a népek mindenestől elpusztíttatnak. (Ézsaiás LX. 12.) És minél nagyobb bálványokat emelnek a setétség fiai önmaguknak nem szobrokból, de emberekből; minél inkább tömjéneznek önfeledten a hatalmasoknak : annál inkább hirdessük, annál inkább vigyük át a nemzet vérébe, hogy országok és nemzetek igazi ereje nem csak egyes kitűnő férfiakban van; ezek is nagy lendületet adhatnak a dolgoknak, de az igazi alap, melyen