Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-11-10 / 49. szám

nem lehet elég serényen forgatnunk a hitetlenség és balhit, századunk e két legveszedelmesebb ellensége ellen s a közélet egészségesebb belső kiépítése érdekében. Bizonyos örömmel konstatálhatja a figyelmes szemlélő, hogy egyházi és valláserkölcsi életünk építésének tudata napról-napra szélesebb körben, ujabb és ujabb rétegeket áthatólag terjed és erősödik. Az evangeliomi prot. érzület ébredez, eszmél, tenni készül, sőt itt-ott cselekszik is. Nem vizsgálom azt, hogy ez ébredésben mennyi része van a folyton erősödő külső nyomásnak; nem fejtegetem, hogy vájjon az ős ellenfél lázas tevékenysége, vagy a vallástalanság nyújtotta szomorú tapasztalatok, avagy saját jóravalóságunk önfentartási ösztöne sürgetnek-e tevékenységre: csak azt az örvendetes tényt konstatálom, hogy Bethesdánk megmozdult s hogy az egyházi organizmusnak épen belső, mondjuk, nemesebb szervei kezdenek gyorsabban lüktetni. Gyors egymásutánban keletkeznek vallásos irodalmi vállalataink: egyháztársadalmi (»Reformátusok Lapja« Szathmár), vallásos családi lapok (»A mi otthónunk« Pozsony), ájtatossági közlönyök (»Keresztyén« Nagy-Becskerek), vallásos népiratkák (»Koszorú«, Budapest), s emellett a régebbi e fajta tevékenység, a »Téli Ujság« és a »Vallásos iratok magyar nyelven« (az angol Tractatus-társaság hazai fiókja) sem szünetel. Sőt e két utóbbi vállalat évről-évre izmosul, ujabb és ujabb elemeket vonz olvasói körébe, mit bizonyít az a körülmény, hogy pl. a »Téli Ujság« előfizetői mult évben már a három ezeret fölözték, a Tractatus-társaság különböző vallásos irataiból pedig hazánkban a mult év folyamán 70,743 példány kelt el. *) Az angol »Vallásos iratok« e jelentékeny terjedése hazánkban sok tekintetben érdekes és tanulságos. Érdekes, mert némileg cáfolatául szolgál annak a sokszor hangoztatott előítéletnek, mely kivált lelkészi körökben nagyon el van terjedve, hogy ez iratok idegenszerűségük miatt nem a magyar népnek valók. Nos, ha teljességgel nem volnának nekünk valók, akkor bizonyára nem terjednének ily tekintélyes számban, mikor biztosan tudom, hogy a kolportőrökön kívül alig 20 magyar ajkú lelkésztársunk vesz magának fáradságot, hogy ez iratokat hívei között terjeszsze. És rendkívül tanulságos, mert világosan mutatja, hogy a vallásos szükség nálunk is felébredt, táplálékot kiván, amit különben más ide vágó jelenségek is tanúsítanak. Mindebből pedig az a morál, hogy felserkenvén a tétlenség álmából, lássunk egyszer már mindannyian munka után a valláserkölcsi iroda-*) L. Tract Society's Report 1892. 85-ik lap. lom terén. Különösen a terjesztés, az olvasásra kapatás fontos most egyelőre. Mert ha növekszik a fogyasztás, növekedni fog a valláserkölcsi olvasmányok intenzivitása, javulni fog minősége is. A buzgó plebánusok, katekheták és káplánok, meg az unitárius papok hazánkban, az angol, holland lelkipásztorok külföldön egész kis könyvtárakat tartanak kéznél vallásos iratokból híveik számára. Miért ne tehetné ezt meg mindenik lelkész nálunk is ? Ha tenné, ha csak tizedrésze tenné, mennyivel nagyobb növekedése és ereje volna közöttünk Isten országának! Ez is evangelizálás, még pedig nagyon sikeres módja az evangelizálásnak. Sz. F. Sepsi-rétyi Antos János. A kecskeméti egyházmegye jubiláns gondnoka. Egy férfiúról akarok megemlékezni, kinek kezeibe egyaránt illik a kard és a béke olajága s fejére a jól kiérdemelt babér-koszoru. A hazát, védő kardot rég letette, de az olajág mai nap is ott van kezében, jelölve tulajdonosa szivében az isteni békét és azt a nemes szeretetet, mely hitért, hazáért, családért, emberiségért lángolni, meg nem szűnik az utolsó dobbanásig! I. Antos János ősrégi székely családból származott. Született Háromszéken Sepsi-Bétyen, 1819. julius 25-én. 1826 —1838-ig a nagy-enyedi Bethlen-kollégiumban tanult. A jogi tanfolyam kitűnő bevégzése után, 1838-ban a második székelyezredbe lépett, mint hadapród s 1842-ben hadnagy lett. 1848. április 26-án az erdélyi cs. kir. General-Commando rendeletéből mozgósított zászlóaljjal előbb Alsó-Fehérmegye, később pedig az erdélyi m. kir. bánya-birtokoknak a fellázadt oláhok elleni megvédésében vett sikeres részt egy osztálylyal, mint hadnagy. Augusztus 11-én mozgósított zászlóaljával a szegedverbászi táborba rendelték. Augusztus 20-án részt vett a Szent-Tamás elleni nagy csatában. Érdemeiért nemsokára főhadnagygyá léptették elő s szeptember 30-án zászlóaljával Pákozdra rendelték. Október 30-án észrevevén, hogy a Manswörthnél oroszlán bátorsággal küzdő Guyon veszélyes helyzetben van, utasítás nélkül ennek segítségére sietett, minek következtében az ellent visszanyomták. E tettéért századossá léptették elő és november elején, mint táborkari századost beosztották az első hadtesthez. 1848. december 28-án részt vett a szikszói, 1849. január 4-én a kassai, január 22—23-án a bodrog-kereszturi, február 28-án a verpeléti, kápolnai, március elsején a kövesdi, április 4-én a tápió-bicskei, április 6-án az isaszegi, április 10-én a váczi ütközetben, ahol az ellenségtől egy üteg ágyút elfoglalt s az ellenségnek tetemes veszteséget okozván, a csatatéren a 3-ad osztályú katonai érdemrenddel diszíttetett fel. 1849. április 16-án a táborkarhoz őrnagygyá nevezték ki. Nagy-Sarlónál április 12-én Wohlgemuth, az első hadtest legszélső jobb szárnyának háta mögé akart kerülni, hol mindössze egy század honvédhuszár állott. Antos hirtelen csatárláncba osztotta a huszárszázadot s e csellel megakadályozta az ellen előnyomulását s elősegítette honvédeink győzelmes előnyomulását.