Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-11-03 / 48. szám

nézetekben volt-e valami igazság, mert épen az a »törvényes világ*, melyre szerző annyiszor hivatkozik, mutatja a legjobban, hogy a míg egyfelől semmi sem tartós és maradandó, a mi csak bolondságból, tévelygésből, azaz őrültségből állott elő, másfelől, hogy e világban csak törvényszerű fejlődés van és nem ugrás. A régi hitet egyszerűen a mesék világába utalni, a dogmákat minden közelebbi megvizsgálás nélkül csak úgy sutba dobni: nem lehet. A modern embernek épen azt kell megmutatni és megmagyarázni, hogy e szentesült hagyományokban ő reá nézve is mekkora igazságok foglaltatnak, a formák elavultak ugyan, de a csak időszerű alak örökkévaló tartalmat rejt magában. Végre pedig annak, aki ma vallási dolgokkal akar foglalkozni, rendkívül kiterjedt, széleskörű világnézettel kell birnia. Az a látókör, amely csak egy — különben bármily magas — toronyról belátható, mindég csak szűk határu lehet; igen-igen sok magas toronyból kell az embernek szétnéznie, hogy aztán valamit is láthasson. Szerzőnek az a legnagyobb baja, hogy csak igen szűk a látóköre. Egy helyről néz csak szét: a hegeli philosophia magaslatáról; egyébre aztán ügyet sem vet. Már ez egymagában képtelenné teszi arra, hogy valami jelentékeny dolgot alkosson, hogy elfogultan csak egy embernek a philosophiai rendszerében látja kulminálni az emberi szellemnek a fejlődését; idáig eljutott az emberi elmélődés, azontúl semmi sem következik, a tömegnek most már csak addig kell feljutnia s akkor megvalósul az uj ég és uj föld! Hát hogy lehet ma egy modern embernek azt mondani, hogy »Hegel tana a modern philosophia tetőpontja, mert egyrészről a philosophia ebbeli természetét, melynél fogva az ellenmondást önmagában hordja, felderítette, (hisz ez csak negatív eredmény!), másrészről pedig lángelmü megelőzésben a philosophiát magát religióvá akarta emelni*?! Persze csak az akaratnál maradhatott, mert bölcseleti elmélődés soha religióvá nem lehet! Ebből az egyoldalú felfogásból származik a mű minden gyengesége. Épen úgy, mint Hegelnél, nála sincs a vallásnak semmi igazi objektív alapja; mert az eféle nyilatkozat, hogy »valóban előbb fog a tüskés bokor szőlőt teremni és a kóró fügét, mint hogy a rideg észből a jónak mennyei forrása eredjen« (14. 1.), csak üres frázis, mikor rá következőleg mindjárt azt mondja: »az isteni lény saját lényetek és szabadságtok«. »A ti isteni lényetek által alkottatnak így a természetnek alkotásai mind.« — »Ég és föld, magaslat és mélység csak azt a szellemet leheli ki, mely bennetek lakik és óriási alkotásaiban csak mozzanata annak a szellemnek, mely köztetek a legcsekélyebben is ébred, mert legcsekélyebb gondolata is túlszárnyal minden csillagot. Éj és napvilág, kikelet és alkonyat, élet és halál csak a szellem örök ifjúságának mozzanata, annak az örökkévalóság hajnalának eltünedező perce, mely bennetek hasad. Az eleven természet gazdagságán és csodálatos alkotásain csodálkoztok és a teremtő hatalom titkának megoldását kutatjátok mennyei magaslatban és kifürkészhetetlen mélységben és nem látjátok saját belsőtöket, mert ezen titoknak megoldása bennetek rejlik. A végtelen gondolatnak teljessége, mely az egeket bejárja és mindenben valósul, bennetek ébred.« (25. 1.) »Az isteni lény maga nem más, mint az az örök élet, mely önmagát elveszíteni látszik a természet lényeinek és a szellemeknek sokaságában és csakis ilyenformán leírhatatlan dicsfényben támad fel mindenekben és mindenek felett«. (30. 1.) íme a Hegel Sein, Anders-Sein és Für sich Sein-ja. >Az Istenség nem más, mint az ősvalóságnak emberi lénynyé valósulása, mely ekként nem elérhetetlen túlvilágban, hanem a legcsekélyebben is köztetek nyilvánul, akiben ez a világosság dereng és ez a mennyország ébred« (32. 1.). A Krisztus isteni alakja is az emberiség eleven történeti fejlődéséből létesült és az elmúlt évezredek folyamán ott csírázott mindenben, ami a legfenségesebb volt és örökké létesül az őslényből (31. 1.). A Krisztus nem eszme, hanem élet. És ámbár szerző előre »hígeszű dőrék «-nek (62. 1.) mondotta azokat, a kik az ő világboldogító eszméit csak régi nézetek fölmelegítésének tartják, nem rettenünk vissza e kárhoztató elítélésétől és azt mondjuk, hogy bizony semmi uj sincs itt és távolról sem hiszszük, hogy nagyobb dolgokat éltünk meg, mint a milyenekről atyáink valaha álmodoztak (62. 1.). Straussék nagyobb hatással régen elmondották, hogy az evangéliomi elbeszélések regék és mythosok; Feuerbachék régen levonták a hegeli philosophia végkövetkezményét, hogy hát az Én az istenség, és a régi Istent el lehet temetni és el lehet feledni, mint ahogyan el lehet a nagykorú fiu az apja nélkül. Eszmét is eleget tűztek ki már az emberiség elé és puszta eszmék bizony vajmi kevéssé hatottak rá. Elet és nem eszme elevenít meg. A hegeli speculatiók soha nem válhatnak éltető vallássá, épen mert speculatiók. A vallás nem elmélődés, hanem élet. Egy levő istenség nem lehet a vallás alapja. Élő Isten nélkül nem lehet vallás. Ott a buddhizmus, melynek az alapítója nem adott egy tulajdonképeni élő Istent, a vallásos szükség megtette hát magát Buddhát istenné. Megváltó eszmével sincs a vallásos lélek követelménye kielégítve, neki Megváltó kell. egy élő alak, egy megfogható személyiség. Tessék csak megnézni szerzőnek a vallások történetét, meglátja, hogy a dolog így van. A bibliában is nem elvont eszmék, speculatiók vannak, hanem mind élő alakok. Az élet maga van benne, úgy amint az ma is — bár külsőleg változott viszonyokkal — körülöttünk és bennünk él és mozog. És a bibliából épen ezt az életet nem szabad elallegorizálni, merő eszmékké elfinomítani. Megpróbálta ezt már az alexandriai synkretistikus philosophia s vájjon tudott-e ezzel csak egy kicsiny vallásos sectát is alapítani, nem enyészett-e el az egész, mint egy kis felvetett buborék, elpattanva a való élet légnyomása alatt? Kétségtelenül vannak a hitnek »képletei«, de amelyekben a vallásos lélek egy-egy postulatuma nyer kifejezést; vannak tanai, de amelyekben az időszerű forma alatt a vallásos lélek tapasztalatai, követelményei, nagy és megdönthetetlen igazságai élnek. Ezeket csak meg kell látni. Egyszerűen elitélni e képleteket és e tanokat nem lehet; mert az élet semmiféle varázs-szóra meg nem áll és medréből más mederbe nem megy át. Olyan nagy kérdésekkel, mint az eredendő bűn, vagy a kegyelemből való kiválasztás, képtelenség épen ma, a természet- és társadalmi tudományoknak a mai fejlettsége fokán oly könnyen elbánni, mint azt szerző teszi és csak ezt mondani: »milyen undorító képet merészeltek ti az Istenről rajzolni, ti istenkáromlók !< (17. 1). Szerző a művéhez csatolt »megjegyzésekben* megemlíti Tolstojt, őt a régi világ legnagyobb prófétájának és egyúttal az uj világ első kezdeményezőjének mondja, »aki még merev asketikus hajlamával is a pusztába visszavonulva és bűnbánatot hirdetve, az átmenetet az újba közvetíti és útját előkészíti az uj szellemnek, mint egy újra feltámadt Keresztelő János* és hivatkozik Tolstojnak egy nagy feltűnést keltett munkájára (Kurze Darlegung des Evangélium), melyben Tolstoj kifejti a maga vallási nézeteit és csinál az evangéliomok alapján egy egészen más Tolstoj-féle evangéliomot a világ boldogítására. Ez a munka — ugy mond szerző — csak már az ő műve befejezése után került kezébe és meglepte, hogy minden formai és tartalmi különbség mellett is, mennyire találkoznak épen a leglényegesebb pontokban. Hát bizony