Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)
1892-10-27 / 47. szám
A kies Balatonnak legszebb helyén, közel a szép Balaton-Füredhez nyúlik be egy pompás félsziget, ezen épült hajdanában a festői fekvésű Tihany. A félszigeten a bencéseknek nagyszerű temploma emelkedik ég felé ritka szép magas tornyával, s ugyancsak a régi, történelmileg is nevezetes templom mellett van a bencés papoknak egy díszes kolostora, mely a templommal együtt magas hegyormon áll, s mely lakhelyül szolgál azoknak a bencés papoknak, kiket pannonhalmi főapátjok a birtokok felügyelete végett Tihanyba szokott helyezni. A tihanyi bencések méltán tűnnek ki szives vendégszeretetükkel, mert nem mehet hozzájok sem helybeli, sem idegen, legyen az bármilyen vallásfelekezetü, akit meg ne vendégelnének s a szegényt szives adományaikkal el ne látnák. Különösen nagy szívességgel szoktak lenni a tihanyi kálvinista adminisztrátor iránt úgy annyira, hogy bárkit rendeljen is oda a veszprémi egyházmegye esperese, csak egyszer tisztelegjen a tihanyi apátnál, azonnal kijelenti neki az apát a jó indulatot e szavakkal: »Ön a klastromnak mindenkor szívesen látott vendége leend, akár kosztot se fogadjon csekély jövedelméből, nálunk ugy is eleget főznek, itt minden ebéd és vacsora alkalmával terítve lesz az On számára, tessék mindenkor egész bátran jönni, mi igen szívesen látjuk!« A reform, adminisztrátor aztán ha az egész kosztot el nem fogadja is, de néha-néha elelballag egy-egy ebédre, barátságos beszélgetésre, hogy a jó viszony a bencések és ő közötte el ne enyészszék. Meg is értették egymást mindenkor s meg volt közöttük a szép békességes egyetértés. Ezelőtt egypár évtizeddel a többek között egy igen tréfás, vicces kálvinista adminisztrátor rendeltetett Tihanyba a reform, gyülekezetbe. Élelmességeért, találékony észjárásáért, főképen pedig jó kedélyeért a bencések, különösen az apát kimondhatacianüi mc^^ették. és valahányszor a kolostorba ment ebédelni, mindig az apát mellett volt neki terítve s ott kellett helyét elfoglalni. Az adminisztrátor minden ebéd felett oly kedélyes volt, hogy a bencés papok a nevetéstől alig tudták megenni ebédjöket. Egy alkalommal nagy ünnepélyre készült a kolostor. Várták a veszprémi püspököt. Zászlók lengedeztek, diadalkapuk emeltettek s ünnepi szint öltött az egész Tihany, s mindenki kíváncsian készült a kitűzött órára, hogy láthassa a megérkezendő főpapot. Délelőtt 9 óra volt. Messziről porfelleg látszott az uton s rövid negyedóra alatt csakugyan megérkezett a püspök a maga négyes fogatán, két kanonokja társaságában. Az utcán álló tömegnek éljenzését s köszöntését elfogadva, egyenesen a kolostorba hajtatott a püspök, hol az ő régi s igen kedves apát barátja fogadta, magyar vendégszeretettel, jó villásreggelivel. Míg a katholikus főpapok egymás társaságában kedélyesen töltötték a délelőttöt, az alatt a kis kálvinista eklézsiában presbyteri gyűlés tartatott. Épen arról beszélgettek a presbyterek, hogy semmi áron nem képesek megvenni a tisztelendő adminisztrátor urnák conventionális két öl fáját. Eljött a dél, meghúzták a kolostor tornyában a nagy harangot s bár az administrátor tudta, hogy a vendégszerető szerzeteseknél az ő számára is szokás szerint terítve van: a presbyteri gyűlést nem oszlatta fel mindaddig, míg csak a kitűzött tárgyak le nem tárgyaltattak. Ekkor azonban már félegy óra volt. Ezalatt a bencések ebédlő termében felteríttetett az asztal s a püspökkel együtt valamennyien ebédhez ültek. A püspök észrevette, hogy az apát mellett egy terítéknek még nincsen gazdája s közte és az apát között a következő párbeszéd fejlődött ki: Püspök-. Kedves apát barátom, az az üres teríték ott melletted kire várakozik? Apát: Az a helybeli kálvinista pap számára van oda téve, nagyon kevés az évi fizetése s miután láttam, hogy a jótéteményt nagyon ís megérdemli, egyszer s mindenkorra meghívtam, hogy nálunk étkezhetik; ma is megjön, hanem — mint irta — most presbyteri gyűlése van, ha az elvégződik, szerencséltetni fog bennünket. Püspök: No, jó hogy eljön, én ugyan még nem ismerem, hanem majd megvicceljük az ő »uj« vallásukkal. Apát: Ne igen tréfálj a vallás felől ő vele, barátom, fogas gyerek, bárkit sarokba szorít, oem lehet annak olyat mondani, amire talpraesett feleletet ne adna; nem jó vele tréfálni, mert hamar kifizeti az embert apró pénzzel. Püspök: Majd meglátjuk! Ebéd közben egyszer csak kopogtatnak. Szabad! — hangzott három-négy szájról is egyszerre. Belépett az egyszerű kálvinista adminisztrátor, s miután az apát által a püspöknek és kanonokoknak bemutattatott, elfoglalta szokott helyét az apát mellett, szemközt a veszprémi püspökkel. Á püspök csak nézte egy darabig s végre közte és az adminisztrátor között ez a párbeszéd folyt le: Püspök: Hallom, Tisztelendő ur, apát barátomtól, hogy gyűlést tartottak. Ugyan mi felett tanácskoztak önök ? Adminisztrátor: Két öl fám járna. Méltóságos Uram, az eklézsiától s az egyház pénztára üres lévén, nem tudjuk elgondolni, hogy honnan és hogyan szerezzük azt be! Bizony, reánk nézve igen nagy kár, hogy I. István magyar király nem a reformáció után való században élt, mert akkor nekünk is volnának most oly hatalmas birtokaink, erdeink, mint Méltóságodéknak vannak. Püspök: Ha rossz néven nem veszi Tisztelendő ur, én küldök Önnek két öl fát ajándékba s kisegítem a bajból szegény egyházukat. Adminisztrátor : A legmélyeb b é s legalá zatosabb köszönetemet fogadja Méltóságod ugy szegény egyTi3töSP> mint a magam nevében! Püspök: Ne tessék azonban azt hinni, hogy a fát egészen ingyen adom, valamit kérek érte. Azt kérem én Öntől, miután már Szent Istvánt említette: »hol voltak Önök akkor, mikor ez a jó király a papokról annyira gondoskodott?.. . hol voltak akkor a protestánsok?« erre a kérdésre feleljen meg Tisztelendő ur s kész az alkunk. Adminisztrátor: Ne vegye rossz néveíi Méltóságod, de azt hittem, hogy mint püspök, ezzel a kérdéssel már régen tisztába tetszik lenni, ha azonban csakugyan nem méltóztatnék még tudni, megmondom. A reformáció kezdetéig az egész világ benne volt egy óriási nagy hordóban, de Luther és Kálvin e hordó tartalmának a szinét lefejtették, a lőrét, a söprejét meg benne hagyták, s benne van az a hordóban még ma is. Lelóggott e feletre a kanonokoknak az orra, néma csend lett, csak az apát és a bencés papok mosolyogtak, ismerve már régen a kálvinista adminisztrátornak találó és tréfás ötleteit. A püspök maga bár nagyon komoly arcot vágott, de az adminisztrátort elmés feleletéért anynyira megszerette, hogy harmadnapra már ott volt a két öl fa az egyszerű parochiális udvaron a püspöknek ezen rövid soraival: »Tisztelendő káplán ur! Szavamnak ura szoktam lenni, itt küldöm a fát, de ezúttal nem kérdezek semmit.« X. püspök. Ezen adminisztrátori tréfás válaszban láthatjuk a feleletet Reindl Román urnák azon kérdésére is, hogy »hol voltak Önök akkor még?« ... amely felelethez én még a »magyar népdal «-ból és saját tapasztalásomból csak annyit toldok: »Mindig jobb a szinbor, mint a lőre.« Bakó József" sáregresi ev. ref. lelkész.
