Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)
1892-09-08 / 40. szám
evangélikusoknak — ugy mond — sorakozniok kell az 1868-iki vallásügyi törvénycikk körül. Aki ezt meg akarja változtatni, az hozza be elébb a teljes egyenjogúságot és vallásszabadságot s akkor minden egyház saját belső erejéhez képest a természeti törvény szerint mozoghat. Addig is e törvény a mi óvszerünk a róm. katholicizmus beavatkozása ellen. A törvény ellen felhozott érveket megcáfolja az addigi gyakorlat, amennyiben csak 1868-ig és azután is a vegyesházasságból való gyermekekről az anyakönyvek a maga rendje szerint vezettettek. Elvi kifogás a törvény ellen nem létezett sem 68 előtt, sem az után. Tartsuk meg tehát a törvényt s tartsák meg mások is«. De megemlítésre méltók még a jelentés azon pontjai is, mikből kitűnik, hogy mily kiváló — mondhatnók apostoli — buzgósággal fárad e derék püspök kerületében a belmissziói téren. A szórványügy dolgában nemcsak hogy egy alapos emlékiratot szerzett s bocsátott le az esperességekhez, hanem azt, ahol lehetett, már is rendezte. A kerületi leányiskola ügyét is folyton mozgatja. De amily tevékeny ő, oly tétlenek — a tót esperességek. Hiába minden idejöket s erejüket a nemzetiségi s nem az egyházi gondok foglalják le. Iskolákra — nincs pénzük. Eléggé mutatja, hogy a theol. akadémiára mindenféle gyülekezet adakozik — csak tót nem. Pedig — legtöbbnyire a tótoknak nevelünk papokat. (Igaz, hogy nincs áldás benne. Még keblünkön melengetjük őket s már is marnak!) Az évi jelentés után a folyó ügyekre került a sor. Nagyobb vitát csak Beniczky Kálmán túróczi alispán, esperesi alfelügyelővé lett megválasztása idézett elő. A túrócziak a lelkes magyart s buzgó protestánst soha sem küldik ki követül, de ő eljött minden gyűlésre és gyakorizben ostoruk volt nekik. Hát tavaly tőle is, meg tőlem is megvonták a szólásjogot azon a címen, hogy hiszen szólásjogunk nincs, mert hát mi csak »hallgatóság* vagyunk. (Az igaz, hogy gyönyörű szabadság!) Nos hát Beniczkyt az idén megválasztotta alfelügyelőnek a hazafias pozsonymegyei esperesség. Hát ez ellen szólaltak fel a pánszlávok — mondván — hogy a választás törvénytelen. Trsztyénszhy ügyesen verte vissza a támadást: vizsgálat és ítélet nélkül állásától s jogaitól senkit sem lehet megfosztani. S Baltik rámondta az Áment: ha törvénytelenség történt, tessék az illető helyen panaszt emelni. Ezzel napirendre tértek. S szintén hosszas vita folyt a pozsonyvárosi esperes, dr. Samarjay által beterjesztett felebbezése felett, melyben a kerületet arra kérik, hogy a lyceum zsinati tanárköveteinek a pozsonyi egyházra rótt költségét vállalja magára. Ennek a dolognak is érdekes históriája van. Tudjuk, hogy a kerület eleinte nem akart zsinatolni. Akkor a pozsonyi egyház kijelentette, hogy ha a kerület nem választja meg a tanárköveteket, megválasztja s fizeti ő. De aztán a kerület mégis bement a zsinatba — s választott tanárköveteket is, hanem — a fizetséget (a fenti nyilatkozat alapján) a pozsonyi egyház nyakába sózta. No de segített a bajon a magyar állam. Egy ezer forinttal több államsegélyt adott; ha futja belőle — jól van, fizesse hát a magyar állam. Ezek után még több apró ügyet intéztek el — s déli fél 1 órakor véget ért az első napi gyűlés — megint csak az Ur dicséretével. Hanem másnap már — nem igen dicsértük az Urat. A kerületi leányiskola ügyével indult meg a tárgyalás. Fel voltak szólítva a versenyző gyülekezetek: nyilatkozzanak, ki mit ajánl? Hát az iskolát szeretné Nyitra is, Trencsén is, meg T.-Szt.-Márton is, de csak ügy, ha a kerület tartja fenn. Adjunk mi pénzt, a szellemről majd gondoskodnának ők. Hiszen bizonyos szellemben nagy bőségük vagyon. Nos? Uj versenyt rendeznek. Simán estek át a kerületi pénztári s levéltári számadásokon is. Felosztották szép egyetértéssel a sok mindenféle pénzt is, amit kaptak, de mihez ők maguk vajmi keveset adtak: az államsegély, a Baldácsianumot, a Zsedényianumot és az u. n. dispensationalis pénzeket. Hanem a telhetetlenek itt is kimutatták a foguk fehérét. A dispensationalis pénzek 1 /9 -ét eddig a theol. akad. tanári nyugdíjintézete kapta. Most — kitagadtak minket az örökségből s minden pénzünket »magukkal hordozzák«. — Hasonlókép megtagadták az egyetemes gyűlés másodszori felszólítása dacára a theol. akad. évi járulékának felemelését, bár nekik nem lévén theologiájuk — összes papjaikat az egyetemes intézet neveli. S gyermekeik — benn ülnek a pozsonyi convictusban s élvezik összes jótéteményeinket. Hát — majd elszakad a mi türelmünknek fonala is s megnézzük: ki légyen a hozzánk folyamodó ? De annál nagyobb dicséret illette a három hazafias esperességet, melyet a más öt minden nemes ügyben szemben talált magával. A pánszláv többségnek egyházunk humanistikus és kulturális törekvései iránt tanúsított ezen botrányos magatartása nem csoda, ha a kisebbség kedélyvilágát megháborította. Lázas izgatottság vett erőt rajtunk s olaj volt a tűzre dr. Masznyik Endrének egyik, az alapítványi ügyekkel kapcsolatos felszólalása, melyben a püspök figyelmét egy sajátságos esetre hívta fel. Megígérték, hogy meghallgatják. El is mondta, hogy »az árvái inség alkalmából a Narodny Novini tót újság is gyűjtött vagy 9000 frtot. De látván, hogy erre Árvában semmi szükség, a szerkesztőség a pénzt külön nemzetiségi kortes-alapként a t.-szt.mártoni bankban helyezte el olyformán, hogy érdem (felesleges mondani miféle érdem) szerint felosztotta azt az összes turóczmegyei egyházak között felekezeti különbség nélkül. Az egyházak csak a kamatot kapják s a szerkesztőség mindenütt szervezett egy pánszláv albizottságot s ennek ajánlatára történik a kiosztás — az u. n. szegény nép közt«. De már erre felzúgott a többség s Dohnányival élén — megvonta a szót szólótól. S fellángolt a harci kedv s élesztésére jó anyag vala a két utolsó tárgy. Megvételre ajánltatott egy becses kézirat a kerületi levéltár számára. Ezzel kapcsolatban ugyancsak dr. Masznyik Endre szólalt fel: »Igen szép dolog, ha ez a kerület, melynek nagy többsége oly csekély értékkel viseltetik a közmívelődési érdekek iránt, nem sajnál 15 frtot egy valóban becses történeti okmányra. Hanem ha erény megszerezni valamit, bűn veszni, pusztulni hagyni azt, mi már sajátunk. Már pedig Tűroczmegyében jártamkor arról győződtem meg, hogy ott az esperességnek nem hogy levéltára volna, de még jegyzőkönyvei is szerte szórvák. Igy legrégibb jegyzőkönyvét sok más becses kézirattal együtt — magánkezekben találtam. Ez alkalomból felhívom tehát a püspök urat, hogy az esperességi levéltárak állapotát kisérje figyelemmel s hasson oda, hogy azok mindenütt rendben legyenek, mert hisz ez neki — kötelessége*. S csodálatos! mintha csak mindannyian találva érezték volna magukat: tiltakozás helyett általános helyeslés hangzott fel. A legérdekesebb (s e becses lap olvasóira különösen is érdekes) ügy legutoljára maradt. Leska János felolvasta a nyitrai esperesség indítványát: »mondja ki a kerületi gyűlés, hogy br. Prónay Dezső egyetemes felügyelőnek, a zsinaton, a református egyházzal való unióra vonatkozó szavaival nem ért egyet*.
