Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-09-08 / 40. szám

gyüléstermeken kívül a nyilvános életben az ország különböző vidékeinek vezetésre hivatott tekintélyes íérfiait és a népet fölvilágosította a pátens intenciói és messze kiható káros következményei felől, s így a veszély közös tudatának fölébresztése által az egész hazai protestantizmust szoros összetartásra bírva, éber őrül állította fel az egyház megtámadott védő bástyáinak megoltalmazására. Az októberi diploma ellen is határozott álláspontot foglalt el, mint amelyben nem látta alaposan körvonalozva egyháza érdekeinek megóvását és biztosítását, úgy hogy későbbi népszerűségének, uralma folytonos emelkedésének és fényes politikai sikereinek alapját csakugyan a pátensmozgalom idején vetette meg. Ez volt rövid vonásokban Tisza Kálmán magyar prot. férfiúhoz méltó és gondnokhoz illő magatartása a pátens alatt. Ilyen nagynak én még csak a Prot. Irod. Társaság megalakulása alkalmával láttam Tiszát, amidőn erős prot. öntudattal és liitbuzgósággal a kizárólagosságot nem ismerő protestantizmus valódi krisztusi szellemének hathatós szószólójaként lépett fel a deáktéri teremben a Melius türelmetlen szellemét s a múltnak hitelvi kódekszeit fölidéző unitárellenes debreczeniekkel szemben, Bizonyára mozgalmas napok voltak a pátens napjai az akkori Magyarországban, amelyekben — s ez a lélekemelő — a protestantizmust a ma sok tekintetben elhidegült országos közvélemény is kisérte. Mert a bécsi pátens elleni harc, melyben a protestánsok nemcsak a saját, de a nem prot. elemek az egész nemzet jogainak harcát látták, az egész nemzet figyelmét és lelkesedését a protestánsok erélyes ellenzéke felé irányozák. Az 1859-ikihez hasonló megpróbáltatásokat azonban — mondja helyesen Ballagi G. — csak az egészségtől duzzadó, minden porcikájában életerős, öregségében is munkás üde szervezet állja ki biztos sikerrel. Ilyenné kell tehát tennünk — s ez a pátensmozgalom tanúsága — ma is az egyházat mindannyiunk odaadó, öntudatos, egyetértő munkásságával. Ugy legyen! Eperjes, augusztus 26-án. Dr. Szlávik Mátyás, theol. tanár. KÖNYVISMERTETÉS. Egyházszertartástan. (Liturgiha.) Az ev. ref. lelkészek, de főként hittanhallgató tanítványai számára készítette Csiky Lajos debreczeni ev. ref. tbeol. akad. tanár. Ára 1 frt. Szerző tulajdona. Debreczen. Nyomatott a város könyvnyomdájában. 1892. 508. 8-adrét. 140 lap. III. A közönséges istenitiszteletben előforduló kultuszformák után most már a sákramentomok kiszolgáltatásáról értekezik a szerző. Az ev. ref. liturgikai szempont jelzése után előbb a keresztségről szól, u. m. annak vázlatos történetéről, lényeges és nem lényeges kellékeiről, aztán magáról a keresztelési szertartásról; továbbá a 34. §-ban, e cím alatt: >kiket kell, lehet és szabad a magyar ev. ref. egyházban megkeresztelni?* (Tóth M. liturgikája után), s a 35. §-ban »áttérés« cím alatt oly dolgokat is tárgyal, melyek voltaképen az egyházjog körébe tartoznak. Ami épen a keresztyének áttéréséről szóló 35. §-t illeti, ennek e helyen semmi értelme nincs, szerző is elismervén, hogy a más keresztyén felekezetből áttérőket, még az egységliivőket sem szükséges újból keresztelni. De igenis van bizonyos funkciója a lelkésznek úgyis mint liturgusnak, (különösen pedig mint lelkipásztornak) az áttérőkkel szemben is, t. i. konfirmálni és urvacsoráztatni őket, amint erre nézve az erdélyi ágendában részletes utasítás is van adva. E §-nak tehát csak ügy volna itt jogosultsága, ha a törvényes formaságok fölemlítése után utasítással szolgált volna a lelkésznek az áttérőkkel szemben követendő liturgiái teendőire nézve is; s tekintve azt az ezerféle eljárást, (hogy ne mondjam: könnyelműséget), melyet a más felekezetekből hozzánk tértekkel szemben egyes lelkészek követni (illetőleg elkövetni) szoktak, szerintünk sokkal inkább helyén való, sőt szükséges lett volna itt ezekről a liturgiái teendőkről szólani röviden. Nem hagyhatom szó nélkül a 31. §-t sem (89. lap.) mely egyszerű s nem is szabatos átvétel a Tóth M. liturgikájából. »Lényegesen szükséges — ugy mond a szerző — hogy a víz a megkeresztelendő fejére öntessék (Tóth Mihálynál : a megkeresztelendő fejére a víz bőven öntessék [mintegy meszelyni], hogy a keresztség által stb.), ami a keresztség általi megtisztíttatást annál élénkebben példázza^ Hát hiszen akkor a teljes bemerítés százszorta élénkebben példázza a lelki megtisztulást, s nemde a keresztség szerzője ép azt adta utasításul, hogy pajmcovtec aotovc = merítsétek be őket .. . amint ezt a baptisták, kiket protestánsokul elismerünk, valamint a nem protestáns görög-keletiek cselekedni szokták. Ha már e két felekezet által végrehajtott keresztelést, illetve bemeritést érvényesnek elismerjük: lényegesen szükséges-e hát akkor a keresztséghez, hogy a víz a megkeresztelendőnek a fejére öntessék, vagy épen hogy bőven öntessék?!... Szakasztott ilyen pontatlanság fordul elő a 37. §-ban is, a melyben szerző (97.1.) azt mondja: »Lényeges dolog aztán, hogy a megtört kenyeret a kommunikálók kezébe adjuk, amivel azt akarjuk jelképezni, hogy az isteni kegyelem senkire nem erőszakoltatik, hanem keresni kell azt, ami az urvacsorai jegy utáni nyúlás által hiven kiábrázoltatik*. Szép magyarázat, megvallom, eddig nem ismertem. Csakhogy szerző következetlen önmagával, midőn folytatólag aztán azt mondja: ^Természetes dolog azonban, hogyha valamely kommunikálni akarónak nem volna keze, a liturgus adja szájába a kenyeret, vagy illeszti ajkaihoz a kelyheU. De ha lényeges dolog, azaz szerző magyarázata szerint oly mellőzhetetlenül szükséges az urvacsorában a kéznek a kenyér vagy kehely utáni nyúlása, hogy a nélkül »nincsen úrvacsora« : akkor hát az a csonka kezű ember, vagy az a halálra vált beteg, ki kezeit sem képes megmozdítani, vagy »a reszkető kezű öregek és gyermekek, kiknek nem tanácsos, szerző szerint sem, a kelyhet egészen átengedni (103. 1.), avagy mindezek méltatlan vendégei volnának-e hát az Ur szent asztalának?! . . . Ilyen ingatag érvelést a könyv több helyén is észrevettem, mert hát: Interdum bonus dormitat Homerus. Azonban lehetetlen minden részletre kiterjeszkednem e könyvismertetésben, mely szándékom ellenére már is hosszan nyúlt. Lássuk hát röviden az úrvacsora kiszolgáltatásáról szóló 36—39. §-okat, melyekben az úrvacsora kiosztásának ideje és helye, az urvacsorának lényeges és nem lényeges alkatrésze s az úrvacsora kiszolgáltatásának módja adatik elő. E fejtegetéseket olvasva, azt látjuk, hogy mégis csak nagy a liturgiái szabadság, kissé talán túlságos sok is, a mi magyarországi ref. egyházunkban. Az egyik gyülekezetben p. o. ötször, a másikban 6—8 — 10-szer is kiszolgáltatják évenként az uri szent vacsorát: még pedig itt egyféle, amott másféle liturgia szerint ragaszkodva oly elavult szokásokhoz is, melyek tarthatatlanok. Csak a tiszántúli vidéken még mindig dívó azon helytelen szokást említem, mely szerint a gyülekezetnek urvacso-