Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-09-08 / 40. szám

nincs e hajdani szent szokás gyakorlatban?... miért van az, hogy mi ujabb nemzedék többnyire ugy futjuk meg theologiai pályánkat, hogy az intézet falai között a gyakorlati órák kivételével talán egyszer sem imádkozunk? . . . A templomba vagy oratoriumba való járás is az ifjak szabad tetszésére van bízva; ha akarnak megjelennek itt, ha pedig nem akarnak, nem jönnek el ide s elmaradásukért senki felelősségre nem vonja őket. Pedig, ha valakit, a hittanhallgatót lehetne a nyilvános istenitiszteleten való részvételre kötelezni is. Kinek lelkiismerete tiltakozik ez ellen, az ne legyen theologussá. Orvosnövendéknek a boncolás, papnövendéknek az imádkozás annyira szakmájába vágó dolog, mibe, ha szabatosan bele nem gyakorolja, bele nem éli magát még növendék-korában: sem jó orvos, sem jó pap sohasem lesz belőle. A most említettem egészségtelen állapot kifolyása aztán az, hogy az imádkozáshoz nem szoktatott növendék némelyike, midőn pappá lesz, a harangozóval, vagy pláne, ami még ennél is veszedelmesebb, az iskolás fiúkkal leseti, ha vájjon jön-e valaki könyörgésre, vagy sem? és ha nem jön senki, maga a pap se megy be a templomba. Nem lehet kimondani sem, hogy mily óriási akadály az ilyen meggondolatlan cselekmény az evangelizálás útjában. Mondjuk ki azért, mondjuk ki mentül előbb az imádkozás kötelező voltát theologiai akadémiánkon. Imádkozzanak ott a növendékek nemcsak a lecke kezdetén és végén, de reggel és este is, egy e célra berendezett imateremben — oratóriumban; hogy e képen az imádkozás, a szokás által, mint egy második természetükké válván, lelkészkorukban ne csupán azért menjenek a templomba imádkozni, mert oda ájtatoskodók gyülekeztek, hanem főképen azért, mert saját lelkületük vonzza őket oda, maguk is érezvén az imádkozás szükségét és boldogító voltát. Isten ingyen kegyelméből tizenegy év óta viselem a palástot, mely idő alatt sok olyan barátságos összejövetelen voltam szerencsés jelen lehetni, hol a világi urakkal vegyesen, mi ev. ref. lelkészek alkottuk a társaságot, hébe-korba vetődvén hozzánk egy-egy plébánus is, de ... . szégyellem kimondani is, sohasem láttam ily alkalommal közülünk imádkozni senkit sem, míg a körünkben időző plebánus ezt tenni sohasem mulasztá el. Legelső pillanatra láthatja mindenki, hogy most említett passivitásunk is élő bizonyítéka annak, hogy életünk nincs mindig összhangzatban igehirdetésünkkel, e nélkül pedig az evangelizálás sikereire nem számíthatunk. Talán nem csalódom egészen, midőn azt az állítást kockáztatom, hogy a műveltebb osztály azért tündöklik távollétével templomainkban, mert látja, mert tudja, mert tapasztalja, hogy a pap is inkább csak sürgeti, mint gyakorolja az imádkozást s egyéb szent dolgokat. Pedig hogy a példa milyen hatással szokott lenni, egy velem történt kis esemény fölemlítésével igazolom. Egy izben, egy szegény szélíitölt lelkész volt a principálisom. A kellemesebb idők beálltával minden vacsora után karonfogván az én jó öregemet, a vadgesztenyével sűrűn beültetett templom-téren sétálgattunk; az estéli imádság harangszó itt és így talált bennünket rendesen. Valahányszor megkondult az az imádkozásra serkentő harang, főnököm leemelte ősz fejéről fövegét és halkan, de azért érthetőleg elrebegte szokásos estvéli fohászát. A tiszteletre méltó öregimádkozása imádkozásra buzdított engem is. Példája meglátszott a népen, meg rajtam is, jobb templomba járó s papját őszintébben tisztelő nép között nem szolgáltam soha; megszoktam nála az imádkozást magam is; azóta nem szólalhat úgy meg az esteli harangszó kis községem tornyában, hogy az én felejthetetlen jó urambátyámtól tanult, eme rövidke fohászt el ne mondanám én is : »Hála Isten estét értünk, engedd édes jó Istenünk, hogy örvendetes reggelt is érjünk kegyelmedből, a Jézusért« Ámen. Tegyük kötelezővé a nyilvános istenilisztelet látogatását is, tegyük kötelezővé törvényerőre emelésével annak, hogy minden vasár- és ünnepnapon kötelesek a hittanhallgatók a templomban, a számukra állandóan fentartott padsorokban teljes számban jelen lenni. Platalmas, kiszámíthatlan eredménynyel járó lépés lesz ez az evangélizálás érdekében, amenynyiben az ifjú nemzedék már tanuló korában megszokja a rendet, s bele éli gyakorlatába magát annak a szent kötelességnek, mely egész életében feladata leend, de a közegyházra is bizalmat gerjesztő hatással lesz ez, amennyiben közvetlen tapasztalásból szerezhet meggyőződést arról, hogy milyen vallásos nevelésben részesül az az ifjú nemzedék, melynek sorából állanak elő idővel a jövendőbeli lelkipásztorok. Az evangélizálás eszméje magából az evangéliom fogalmából indulván ki, kétségen kívül oly törekvés ez, melynek alphabetája, kiindulási pontja, szükségképeni előfeltétele a teljes szentírásban, különösebben pedig magában az evangéliomban való szakszerű jártasság, Szükségesnek látnám ennélfogva, hogy leendő kartársaink már hittanhallgató korukban meglehetős tájékozottságot szereznének a szentírás terjedelmes mezején, mi akképen lenne legkönnyebben keresztülvihető, ha egyes könyvek tudományos exegetálásán kívül az ifjúság naponként legalább fél-fél órán át szent-