Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-08-25 / 38. szám

Ami a továbbiakban a ker. kultusz alkotó részeiről az első keresztyéneknél s az istenitisztelet történeti alakulásáról a későbbi századokban el van mondva, az mind nagyon helyes; de már a róm. kath. miseáldozatnak a 3. §-ban adott felette részletes leirása (3 és fél levelen) szerintünk, fölöslegesnek látszik, annyival inkább, mivel a misének liturgikai szempontból való elbírálásába úgyszólván nem is bocsátkozik a szerző; hozzá meg a következő §-ban az istenitisztelet történetét a reformáció korában és kora után, mindössze fél lapon tárgyalja; holott már csak a különös figyelemre méltatott miseáldozatnak mintegy ellenképe gyanánt is szükséges lett volna époly részletességgel feltüntetni a reformáció korabeli kultusznak is a kepét, nevezetesen a Luther, Zwingli és Kálvin liturgiáit, melyeket ismerni nem kevésbbé üdvös volna minden prot. theologusra nézve. Az 5. és 6. §§. a liturgika- és ágendairodalomról szól, mely utóbbihoz pótlólag fölemlítjük, hogy a Czelder-féle »Lelkészi Tár«, valamint a »Protestáns Pap« is nem egyszer hozott, illetve hoz különféle ágendai dolgozatokat. A 7. §. a liturgika felosztását adja. E bevezetés után következő első részben: az elméletj liturgikában, e tudomány alapvető részében, a liturgikai alapelveket tárgyalja szerzőnk. Három ily alapelvet vesz fel, ugy hiszem, Oosterzee nyomán, u. m. általános vallásos, keresztyéni és evangélikus reformált alapelvet. Itt mélyen járó, szorosan tudományos fejtegetést várnánk, melyből napnál világosabban kitűnnék, hogy az előadott alapelvek csakugyan »teljesen elegendők, ugy hogy többet felvenni épen nem szükséges*. Azonban figyelemmel végig olvasva ez elméleti fejtegetéseket, csak homályosan sejtjük, de valósággal nem tudunk számot adni róla, hogy mit is értsünk hát voltaképen e háromféle elnevezésű alapelvek alatt, tulajdonképen nem három, de nagyon is sokféle elvekről, szempontokról lévén szó, melyek közül bajos meghatározni, melyek az általánosabb, melyek a különösebb vezérelvek. A 9. §-ban p. o., amelynek az általános vallásos alapelv volna a tárgya, a kultusz és vallás egymásközti viszonyáról értekezvén, a többek közt (27. 1.) azt mondja könyvünk: »E szerint az istenitisztelet egyik alapelve a hivő társakkal való közösség«. De nem erről van szó, hanem a felállított első alapelvről: az általános vallásosról. Tovább viszont (a 28. lapon) azt olvassuk : »A kultusznak különböző formái vannak . . . melyeknek értékét nagyban emeli lélektani, történelmi, képtani, különösen pedig erkölcsi és vallásos jelentöségök«. S itt egyen kint tárgyalva van, habár csak röviden, ugy a »psycbologiai és történelmi háttér«, mint az »aesthetikai, erkölcsi és vallásos elem is«. Tehát nem domborodik ki a legfőbb alapelv, de nem nyerünk világos fogalmat a hibásan mellé sorozott egyéb elvekről sem. A széptani elvről ugyanis szó van mind a három alapelv tárgyalásánál, s még sem világlik ki tisztán, hogy a kultusz micsoda viszonyban van hát a művészethez. Ez utóbbi kérdésre, amely pedig nagyon fontos kultuszunk megítélésénél s esetleg javításánál, az egész könyvben nem találunk tüzetesebb feleletet, csak ugy mellékesen van érintve, hogy »az egészséges protestantizmus egyáltalában nem ellensége a szépmüvészetnek s hogy egyoldalúságát e téren kezdi mindinkább elhagyni« 36. 1. Nem lett volna-e helyesebb, mindazon vezérelvekről, melyek tudományunk alapját képezik, külön-külön, bár röviden értekezni, mint az Oosterzee-féle három csoportba osztani őket?— Ítélje meg a nálam szakavatottabb olvasó. Oly elismert tudóssal szemben, mint Oosterzee, ki szerző szerint »mély tudománynyal s mégis minden száraz tudóskodás nélkül oldja meg a legnehezebb elvi, avagy gyakorlati kérdéseket is«, e thémát nem feszegetem tovább. Magától értetik különben, hogy mindezen kifogások mellett is. ez elméleti fejtegetések felette tanulságosak s oly alapigazságokkal telvék, melyeket eszembe se jut kétségbevonni. Csak két rövid megjegyzést még ez elméleti részre vonatkozólag. Az egyik voltaképen helyreigazítás szerző azon állításával szemben, melyszerint »egyházi törvényünk a köznapi bibliamagyarázatot egyházunk minden lelkészére nézve kötelezővé tette.« 36. 1. A törvényben azonban nincs egy szó sem »köznapi« szentírás mag yarázatról. A másik megjegyzésem szerző azon kérdésére vonatkozik (37. 1), hogy »miért félünk mi annyira a kereszttől (s vájjon szebb-e annál ami tornyainkon a kakas?)« Én viszont ezt kérdem a szerzőtől: miért oly nagy ellensége ő a szent szónak, hogy p. o. a ssewtedények, papszentelés, \,&m\)\ovc\-szentelés szavakat határozottan perhorreskálja; (98., 107. 1.), avagy a magyar kálvinista ember hogyne irtóznék hát a kereszttől ? . . . Lévay Lajos. BELFÖLD. Püspöki látogatás a solti egyházmegyében. Kalocsa. Bogyiszló. Kalocsára érve, püspök ur előbb is az érseki palotában kivánt látogatást tenni, hol az érsek távollétében névjegyét hagyva, a székestemplom terén reá váró nagy számú kísérettel Erdősi Gyula egyházmegyei tanácsbiró s kalocsai gondnok vendégszerető hajlékánál szállt le az ide is elkísérő foktői tűzoltók sorfala között. A főbejáratnál Feleki lelkész fogadta üdvözlő beszéddel, felhozva: miért látta szükségesnek, hogy Kalocsán fiókegyház alakuljon. Sokan vádul hozták fel, mintha e törekvés rugója a prot. terjeszkedési vágy lett volna; holott céljuk a prot. öntudat emelése s hitsorsosaink összetartása volt. Püspök ur e beszédre adott alkalmi válasz után a tárva-nyitva fogadó termekbe vonult kíséretével, honnan csakhamar ifj. Földváry Mihály főszolgabíró és Dobos Sándor törv. biró, Horváth Károly gyógyszerész presbyterek látogatására ment. Délben lucullusi lakomához ült a népes társaság, melynek derült kedélye a legvidámabb társalgásban s a házi gazda szép szavai után püspök ur (4), esperes ur (5), alispán ur (4), Feleki (2) s egyebeknek összesen 23 pohárköszöntőjében nyert külső kifejezést. Délután 3 órakor szívélyes búcsúvétel után Foktőre indult a kalocsai ref. intelligencia több férfi s női tagja, alispán, főszolgabíró urak s a hivatalosak kíséretéből álló fényes társaság, honnan a paplakon töltött néhány perc s rövid búcsúvétel után 4 órára az ős Duna híves partjára érkezénk. Lelkész s alispán bucsuvétele s az ezekre adott érzékeny válaszok elhangzásával zöld ágakkal körültüzdelt dereglyében foglaltunk helyet, s egy másik dereglyébe szállt tiz előljáró vezetése mellett, éljenzések között, most lágyan ringó habok, majd kanyargó örvények felett haladtunk lefelé, semmit sem félve és kételkedve, hiszen velünk volt az Isten kedves embere s ama másik hü szolgája, kit hivatalos látogatási útjában egy évvel ezelőtt oly csudálatos módon ragadott ki az isteni kegyelem a halál torkából s adott vissza egyházunk szolgálatára, dicsőségére, mindnyájunk kimondhatatlan örömére. Felejthetetlen marad e dunai utazás előttünk; egy kellemes álom, melynek változatos képein lelkünk oly gyakran elmereng: a sugárzó derült egen, a tavasz pom-