Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-08-25 / 38. szám

imáim ellenben lángra gyújtják érzelmeimet, s e lángra lobbant érzelemnek meleg fényénél látom jó szülőim szelid árnyait, látom Istent, a legjobb atyát, kit ismernem, kit imádnom, kiben biznom az én drága szülőim tanítának meg zsenge ko­romban engemet. A családi tűzhelynél kezdődő evangelizálás­nak folytatása s egyszersmind első nyilvános territóriuma az elemi iskola. Kérdés, hogy fejte­nek-e ki ebben az evangelizálás érdekében valami praegnansabb tevékenységet nálunk ? ... Legna­gyobb sajnálatomra tagadó választ vagyok kény­telen a felvetett kérdésre adni, mi nem is egészen csoda, ha meggondoljuk, hogy elemi iskoláinkban nem arra van a fősuly fektetve, hogy a vallásos ismeretek a növendékek vérévé váljanak, hanem csupán arra, hogy azokat a gyermekek gépilegesen elsajátítsák, bemagolják, s tulajdonképen ennél több eredményt, különösen osztatlan népiskolák­ban nem is igen kívánhatunk, amennyiben a sok tárgyat felölelő tanterv keresztülvitele annyira igénybe veszi a tanító idejét, hogy egyik vagy másik tárgygyal az életre kihatólag foglalkoznia lehetetlenség. Az evangelizálás foganatosításánál okvetlenül segítő társakra van a tanítónak szüksége, ilyenek lennének, vagyis helyesebben fejezve ki magamat, ilyeneknek kellene lenniök első sorban maguknak a szülőknek, mert az a szegény tanító hiába tanítja be a legnagyobb odaadással is az előirt zsoltár- vagy dicséret-verseket, hiába sajátíttatja el a legegyszerűbb és legszükségesebb imádságo­kat, ha maguk a szülők este és reggel, étkezés előtt és után, vasár- és ünnepnapokon, szóval a helyzet és körülményekhez képest gyakorlatilag nem vétetik ezeket az imádságokat és énekeket használatba, a csak egyoldalú munkásságnak óhaj­tott sikere sohasem lesz. Ilyen segítő társak lehetnének továbbá a helyi lelkészek és pedig az által, hogy például szerdán és szombaton délutánonként, egy-egy órán át, az azon héten végzett vallás-anyagból quasi scabellumot tartanának, a nehezebben érthető helyeket és tételeket tövéről-hegyére megmagya­ráznák, alkalmi példák illusztrálásával serkentvén és buzdítván a gyermekeket arra, miként lehet és kell is az iskolában szerzett vallásos ismere­teket az élet iskolájában érvényre juttatni. Nagyban elősegítené az evangelizálás sikerét az úgynevezett gyermek-prédikációk behozatala, miket havonként egyszer-egyszer nem csak a gyermekek, de azoknak szülői is élvezettel, érdek­lődéssel hallgatnának; én abban a meggyőződés­ben vagyok, hogy a gyermekek kedélyvilágához alkalmazott egyházi beszédek, a felnőttek érzelem­világára is nagy befolyást gyakorolnának, a gyer­mekkori ártatlan reminiscentiák fölelevenülése által. Mai viszonyok szerint mi lelkészek legfeljebb a konfirmándusok oktatásával végzünk némi cse­kély munkát az evangelizálásból, már t. i. ahol végezünk, mert noha egyházi törvény parancsolja, mégis sok helytt nem a lelkész oktatja a konfir­mándusokat. Ez pedig nem jól van így, kivált ha az arra való előkészítést is csak robotnak tekintjük; nekünk lelkészeknek szívvel-lélekkel azon kell lennünk hogy a gyülekezet jogainak önálló gyakorlatába lépendő ifjú sereg teljes és kimerítő hitoktatásban részesüljön, ismerje alapo­san hitvallását, sokat szenvedett és zaklatott protestáns egyházunk múltját és jelenét, ismerje az egyház tagok jogai mellett azok kötelességeit is, érezze szükségét az öntudatos imádkozásnak, tudjon áldozni, tudjon élni, tudjon meghalni is, ha kell, Krisztusba vetett rendületlen hitének igazságáért. Fáradságos munka biz ez, de elvitáz­hatlan tény az is, hogy csakis az ily módon és szellemben nevelt gyermekekből válnak idővel egy­házunknak hithű tagjai, kiket sem csábítás, sem fenyegetés, sem igéret, sem jezsuita okoskodás, sem üldözés nem fog kiszédíteni evangéliomi egy­házunk hajójából. A családi tűzhely és elemi iskolák körül tapasztalt tünetek ismerése után tartsunk orvosi szemlét az ezeknél idültebb symptomák felett is, mert fájdalom, ilyenek is léteznek! . . . E végből foglalkozzunk kissé középiskoláink, specifice pedig gimnáziumaink vallásos nevelési rendszerével. Mindenekelőtt konstatálni vagyok kénytelen, hogy mai napig is vannak gimnáziumaink, hol nincs vallástanári állás szervezve, hol a valláson, mint valami gazdátlan tárgyon, osztoznak egymás közt a tanárok. Szükségtelen említenem, hogy a hol ez igy van, hol a vallás tanításban nincs egyöntetűség: még jó ideig pium desiderium marad az evangelizálás. Kívánatos lenne, ha vallástanáraink — tehát nem hittanáraink, mint némelyek szokták maguk­nak e címet arrogálni, mert e cím kizárólagosan csak theologiai tanárt illet meg — a papi diploma mellett a nevelési és oktatási módszertanból is oklevéllel bírnának, mert más az ismeretek bir­tokában lenni és ismét más azok közléséhez szakszerűen érteni. Eltekintve azonban a most említett hiányok­tól, nézzük meg, hogy azokban a középiskolákban, hol minősít vénynyel bíró szakerők tanítják a val­lást, történik-e vagy egyátalán történhetik-e, a jelenlegi rendszer mellett, az evangelizálás érde­kében valami örvendetes fellendülés ? . . . Nem történik és nem is történhetik, mert itt is, mint az elemi iskolákban, megelégszünk

Next

/
Thumbnails
Contents