Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-08-11 / 36. szám

ember indulatait már sok minden fékezi és ösztökéli a munkára, a jóra, a takarékosságra. Egy család fentartásának küzdelmei, gondjai, talán a reáruházott állás és tisztesség; talán csapások, csalódások, vagy ellenkezőleg az Isten kedvező kegyelme illetik meg lelkét és hajtják meg térdeit egy felsőbb hatalmasság előtt s tárják fel szivét a könyörületességnek, az emberszeretetnek; de az ifju ember még rabja a vérnek, a tapasztalatlanságnak, neki még nincs kormánya önmagában s ha azt akarjuk, hogy el ne essék, nekünk, őrizetére hivatottaknak kell részére segítő kezet nyujtanunk. Teljes meggyőződéssel állítom azért, hogy beimissziói törekvéseinknek próbaköve, a gyermekeknek és ifjaknak jóra és rosszra egyaránt fogékony szive. Ha ezt megnyertük a Krisztusnak, úgy minden további munkánk kősziklára leend felépítve s egy hatalmas, döntő lépéssel közelebb jutottunk a diadalhoz. Erdő-Bénye. Czinke István. »Egyháztörténetünk művelése érdekében.« Ily cím alatt jelent meg e becses lapok idei 33. számában dr. Szlávik Mátyásnak ama cikke, melyre az alábbiakban néhány észrevételt óhajtok tenni. Szlávik annyi buzgósággal és jóakarattal forgolódik egyházi irodalmunknak nem nagy kiterjedésű mezején, annyi szerencsével és sikerrel művelte már eddig is a theologiának és a vele érintkező tudományoknak csaknem valamennyi ágát, hogy feszült várakozással lehetünk eltelve, valahányszor nevét egy-egy dolgozat alatt megpillantjuk. Mindannyiszor tisztában lehetünk azzal, hogy nem másolás — és fordítás — eredményezte kísérletekkel, hanem hosszas és alapos tanulmányozás után létrejött s szinte a tökéletesség színvonalán álló művekkel fogunk ismét és ismét találkozni. Ezzel a reménységgel kezdtem hozzá szóban forgó cikkének elolvasásához is, mert hiszen őt hazai egyháztörténelmünk terén épen szakembernek ismerem, nemcsak azért, mert doktori értekezése (»DieBeformation in Ungarn«) valódi művészi tömörséggel és tárgyilagos rövidséggel (45 lapon) állítja elénk a reformációnak Magyarországon egészen az ellenreformáció megindultáig történt eseményeit, hanem részben annál a számos könyvbirálatnál fogva is, melyekben egyháztörténeti szerény kísérleteinket kiváló avatottsággal s a forrásokig hatoló szorgalommal ismerteti meg ugy a hazai, mint különösen a külföldi olvasóközönséggel. Azt hittem, hogy jelenlegi cikkéből is okulok annyit, mint más alkalommal szoktam. Ugy gondoltam, hogy mint aki magam is igényt tartok arra, hogy az általa említett történetbabrálók közé számíttassam, bizonyára kellő utmutatást találok cikkében arra, hogy aztán annak alapján, ha nem is egy csapással, de legalább biztosan elérjem azt a sóvárgott célt, hogy történetbuvárrá lehessek. Sajnosan csalódtam. Be kelle látnom, hogy Szlávik cikke bizony nem fog kiemelni a babrálásnak méltán nem sok elismerést szerző foglalkozásából, amennyiben jó tanácsai közt egyetlen uj sincs, amit ne tudna, sőt a körülményekhez képest meg ne tartana bármelyikünk is. Sőt — sértési szándék nélkül, de szokott őszinteségemmel szólván —, ami uj van cikkében, az meg arra volna alkalmas, hogy munkálkodásunkban félrevezessen s épen ezért nem tartom teljesen fölösleges munkának, ha ez egyszer bátor leszek eltérő nézetemnek vele szemben nyilt kifejezést adni. Mellőzöm mindazt, amit Dobostól, Lugossytól, Révésztől vesz át Szlávik, mert az ők idézett mondásaik igazán aranyigazságokat foglalnak magokban, melyeket azonban ugy is mindnyájan ismerünk, anélkül, hogy ez a körülmény valami különös érdem gyanánt volna betulajdonítható valamelyikünknek. Azt is észrevétel nélkül hagyom, hogy milyen irányú történetírásra van nekünk szükségünk Szlávik szerint, hiszen azzal kivétel nélkül mindenki tisztában van, hogy nem szabad elfogultaknak, felekezetieseknek stb. lennünk, hanem igenis egyedül a tiszta igazság felderítésére kell törekednünk, már amilyen mértékben erre képesek vagyunk. De lehetetlen reá nem mutatnom ama tévedésére, amelybe akkor esik, mikor a Protestáns Egyletnek az egyháztörténet terén kifejtett törekvéseit ismerteti. Igaz, hogy a nevezett egylet monographiák kiadásával kezdte ily irányú működését; az is igaz, hogy monographiák írására serkentgette az írókat, és ennyiben igaza is van Szláviknak. Ám elhallgatja azt, amit az egylet legelső teendőnek tartott s amelyet olybá tekintett, mint amelvlyel »legnagvobb« szolgálatot lehet tenni az ügynek: az egész magyar protestáns egyház történelmének rendszeres és összefüggő munkában való kidolgozását. E nélkül szerintem is alig lehet egyetlen lépést is tenni, mert sötétben bolyongunk, minden vezető nélkül. Bővebben kifejtettem erre vonatkozó nézetemet a Protestáns Közlöny 1891. évi 16., 17. számaiban közölt, »Sürgős teendők egyházi irodaimunkban« című cikkem folyamán, melyből legyen szabad a következőket ismételnem: >Aki teljes hiányát érzi egy lakásnak, melynek falai közé elhúzódhassák az idő viszontagságai elől, nem fog addig várni, míg palotát emelhet a lassanként összeszerzenclő anyagokból, hanem egyelőre szerény kunyhóval is megelégszik, ha csakis az ehhez szükségeltető anyaga áll készletben. Azaz más szavakkal, nekünk sem szabad századok vagy tizedek munkáját várnunk, hanem ellenkezőleg, épen megkönnyítni tartozunk az utánunk következők teendőit azzal, hogy megírassuk a magyar protestantizmusnak jelenlegi ismereteinkkel ugy terjedelemre, mint tartalomra nézve arányban álló s valamennyi jelentékenyebb mozzanatot magába ölelő hiteles történetét, még pedig nem tisztán a harcok és üldözések eseményeire való tekintettel, »hanem kiváló gondot fordítva a belső fejlődésre, tudniillik az egyházalkotmány, szertartások, közoktatás, tan és irodalom haladására és a külfölddel való összeköttetés nyilvánulásaira is«. Husz vagy nem tudom hány év múlva bizonyosan ismét ujat meg ujat kellene irni, melyek az addig történendő kutatások felhasználása folytán önként érthetőleg mind jobbak és tökéletesebbek volnának, de természetesen sohasem olyanok, hogy a munkálkodást akármily távoli korszak gyermeke valaha befejezettnek, tökéletesnek mondhatná. Eféléről csak azok ábrándozhatnak, akik nem ismerik a tudományos vizsgálódás természetét. Az összes irodalmi termékeket egyedül az illető kor tudományos fejlettségének szempontjából bírálhatjuk meg, azzal pedig sohasem áltathatjuk magunkat, hogy egykor absolut becsű fog produkáltatni.« Ez a véleményem most is. Sajnálom, hogy ugyanakkor ezzel kapcsolatban kifejezett reménykedésem nem valósult meg. Az Akadémia Bük-féle magyar protestáns egyháztörténeti (kezdettől 171 l-ig) pályakérdésére ugyanis