Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)
1892-08-04 / 35. szám
mert hisz a leánygimnáziumok konkrét célja: az egyetemi tanulmányúin-a előkészítés; a nők keresetképességének fokozása, előkészítés mindazon pályákra, melyekre az érettségi bizonyítvány jogosít. Először is szükséges volna az, hogy az állam elismerjen nőjogászokat, illetve nőügyvédeket, birákat, közigazgatási tisztviselőket stb., nőorvosokat, középiskolai és egyetemi tanárokat; nőpapokat s ha ugy tetszik, nőönkényteseket, hisz az érettségi bizonyítvány erre is jogosít. Másodszor, mindez csak akkor volna megokolt, ha a férfiak nem volnának képesek megfelelni hivatásuknak s ha mindazon pályákon, a melyekre az érettségi jogosít, nem volnának elegen, holott ugy is a kelleténél sokkal többen vannak. Harmadszor, ha mindez a nő természetes hivatásának bárcsak részben is megfelelne s épen e hivatásának ellenére nem volna. Az általános célt a felhívás így jelöli meg: 1. a modern nő eszményének nemzeti alapon való megtestesítése, a női élet észszerű reformjával, higiénikus nevelés alapján s a munkára, mint a boldogság föltételére való képzéssel, az erő és az érzékek s itt különösen a szépérzék kifejtése által; 2. az iskola utján ma elérhető legmagasabb fokú műveltség megadása. Kezdjük a 2. ponttal. Vájjon szükségük van-e a magyar nőknek, bármily magas rangbeliek legyenek is, az iskola utján elérhető legmagasabb fokú műveltségre ? Meg kell jegyeznünk, hogy a leánygimnázium alapítói itt nem egyedül a középiskolát, hanem az egyetemet is értik. Az általuk célzott legmagasabb fokú műveltség teliát lenne a modern és klasszika-filológia, a történettudomány, csillagászati, politikai, statisztikai földrajz, a felsőbb mathezis és fizika, vegytan, természetrajz a maga töméntelen ágazataival, jogtudomány a maga részeivel stb. stb. S mire volna jó ez a műveltség? Két eset volna lehetséges: vagy valamely szakpályán gyakorlatilag érvényesíti a magyar nő e legmagasabb fokú műveltségét., hogy »keresetképessége« fokoztassék; vagy éppen csak azért járja végig a fokozatokat, hogy a női(?) műveltség legmagasabb fokára jusson. Az első eset, mint már rámutattunk, a magyar társadalomban nem fog előfordulni. A második esetben pedig azt kérdezzük: vájjon a nő gondosabb anya, hívebb nő, szeretőbb honleány és kedvesebb háziasszony lesz-e ezzel az egyetemi műveltséggel? S éppen mert e kérdésre tagadólag kell felelnünk, nemcsak fölöslegesnek, de határozottan károsnak kell nyilvánítanunk a leánygimnáziumot. Vagy mondják ki az alapítók, hogy a leánygimnáziumba csak azok léphetnek, a kik vén leányok akarnak maradni, mert az a férfi, a ki egy ily férfi tanári kar által megvizsgált és érettnek talált és egyetemileg kiképzett nőt nőül vesz, merényletet követ el önmaga, a családi élet, születendő gyermekei, a haza és emberiség ellen. S itt a tantervek csak azon pontjával foglalkozunk még, hogy az előadások d. u. 3—7-ig tartatnak, hogy díjtalan tanárokat kaphassanak s délelőtt a leányokat a ház tartás legfőbb mozzanataitól ne vonják el, melyekkel már a zsenge korban kell megismerkedniük és megbarátkozniok. Ebből is kitűnik, hogy a leánygimnázium alapítói hallgatóikat csak a müveit középosztálytól várják s nem a főrangűak közül. No most már: a leány délelőtt el van foglalva a házban ? Mondják, igen el van foglalva a háztartással, kézimunkával s legtöbbnyire ez utóbbival. Az ebéd van 1—2 óra között; ha az apa hivatalnok, 2—3 között. Három órakor a gimnázista-leánynak iskolába kell mennie s ott ül és hallgat négy óra hoszszat latin, görög, német, magyar grammatikát, szemeit, mellét rongálva tanulja az iskolai kézművességet; hét órakor elkábulva tántorog ki az iskolából s megy haza vagy ha közel van az érettségihez másfélé a pajtásokkal, tanáraik kisérhetik őket, hiszen ilyen leányokkal már lehet okosan beszélni. Mondja meg már akárki, hogy lehet-e ily elfoglaltság mellett a leánykának, épp a fejlődés legkritikusabb éveiben, egy szabad pillanata, mikor fellélegzik? Fejlődhetik-e egyáltalán a leány ily elfoglaltság mellett, mikor a délelőttöt a konyhában és szobában, a délutánt az iskolában kell töltenie ? S míg a fm nyolc évet tölt a gimnáziumban, a honnan elég megviselve jön ki, a leány 9 évet töltsön ott s 20—21 éves korában, a tanári kartól érettnek nyilvánítva, mint hervadt virág jusson a férfi keblére? S férfi és nő agyongyötörve az iskolától lelke és teste megrongálva a legmagasabb fokú műveltségtől, e pár milyen gyermekeknek ad életet? S ugyanaz a sors vár majd a csenevész hajtásokra is, mint törzseiké volt s most képzeljük el, mivé lesz a magyar nemzet két generáció alatt? És ha két hivatalnok, férfi és nő kerül egy párnak össze, mindakettő a házon kívül van elfoglalva, ki ügyel fel a csenevész gyermekekre? Ki gondozza testi épségüket? Ki fejleszti gyermekkedélyüket? A cseléd! S végre csakugyan oda jutunk, ha a nők »keresetképességüket« fokozzuk s a legmagasabb fokú műveltségre módot* adunk, hogy az anyai hivatás a cseléd kezébe megy át, a nő megszűnik és üres fogalommá lesz. Csodálatos ellentétbe jönnek önmagukkal a leánygimnázium alapítói, midőn ideális céljuknak egyrészt az iskola utján megszerezhető legmagasabb fokú műveltség megadását vallják, másrészt pedig a modern nő eszményének nemzeti alapon való megtestesítését s a latin és görög nyelv csak ugy szerepel tantervükben, mint a francia és német, vagy uram bocsá': a magyar nyelv. Nem tudjuk ugyan biztosan, mit értenek a modern nő eszménye alatt, de azt látjuk, hogy annak a megtestesítését épen nem fogják a latin és görög nyelv által eszközölni nemzeti alapon. Igen, arra kellene törekednünk, hogy a magyar nő eszménye valósuljon, de ehhez aztán nem kell ám leánygimnázium, sőt ez csak arra való, hogy amaz eszmény valósulásáról lemondjunk. S még azt mondják a leánygimnázium alapítói, hogy céljuk a női élet észszerű reformja. Mivel bizonyítják be, hogy ez a céljuk ? Azzal, hogy tudósokká akarják őket képezni? Nem elég még a férfitudósok veszekedése, a nőket is be akarják vonni ? És vájjon, van-e arra szükség, hogy a nőben férfi fejleszsze az erő és szép érzékét s miként gondolják ezt az alapítók kifej thetőnek ? Sőt ellenkezőleg, ők a nőt gyöngévé akarják tenni, megszüntetvén azt. amiben a nő ereje rejlik : annak nőiességét ; rúttá teszik és gyűlöletessé, mint ahogyan rúttá válik mindaz, ami nem a saját alakjában jelenik meg előttünk. S még azzal dicsekesznek az alapítók, hogy munkára, mint a boldogság föltételére képezik a leányokat, mikor elvonják őket legközelebbi női feladatukra való készüléstől, el/onják őket a családtól; a leány bimbó- és feslő korát megölik, legboldogabb korszakukat grammatikába, mathematikába, fizikába fojtják s nem lesz a nőnek ifjúsága; nem lesz a férfinak félesége, a gyermeknek anyja, a honnak lelkes leánya, hanem lesznek veszekedő, pedáns, tudós nőink. Mi pedig protestáns szülők és egyháztagok, állítsuk szembe a leánygimnázium beteges idealizmusával az evangeliumi alapú, egészséges családias nevelés realizmusát, azaz állítsunk és tartsunk fenn minél több és minél jobb felsőbb leányiskolát, s ezekben neveljünk minél derekabb magyar nőket és vallásos család-anyákat. Ez legyen a mi leánygimnáziumunk!