Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-07-28 / 34. szám

mondtam az utolsó áldó szavakat: »Légy áldott! Légy boldog!« Fárasztó pályámon, melyet az Urnák szolgálatában futok, jó útravaló lesz ennek az ünnepnek emléke, melyet életemben először végeztem, melynek koronáj a az a kézcsók volt, melyet adott egy serdülő uri leányka, lopva, míg a többi gyermek körülfogva a tanítás körüli fáradozásomat köszönte. Jó szive nagy felindulásának kitörése volt az, a szeretet és becsülés irántam, ki oktatásaimban az Isten félelmének idvességes voltát, egyházunk sok szenvedéseit, iránta való kötelességeinket mutatgattam fel előtte. Ezeknek látása után mondták meghatva a hozzámtartozók is: »Ilyenkor szép, gyönyörű a papi hivatal. Szebb mindennél a világon!* Ők addig, rövid egy esztendő alatt eleget látták, mint küzd és szenved az én jóakaratom a nép csökönyössége, sokszor rosszakarata miatt. Az Erdélyben gyakorolt konfirmálás ünnepélyességét — melytől a pesti csak a fent jelzett pontban különbözik — egy tény zavarja. Az Agenda szerint a lelkipásztornak, míg kérdez, fent kell maradnia a szószékben. Ez, míg a szertartás komolyságát veszélyezteti, ellene van a pedagógia legegyszerűbb követelményeinek, mert kiszakítva a mestert tanítványai köréből, bizalmatlanságot, bátortalanságot támaszt az a magas hely az alant álló gyermeki félénk lelkekben. Hiszen a legbölcsebb tanító-mester a hegyen és mezőkön közepén telepedett le a hallgató népnek, pedig az nem is gyermekekből állt. A pesti konfirmáció egygyel volt, nem szebb, illetőleg meghatóbb, mint az erdélyiek, hanem keresztyénibb: az adakozással az orsz. prot. árvaházra. Hogy én ezt nem tétettem, sajnálom. De annak is megvan az oka abban, hogy jóval előbb az e Lapban tett felhívásnál, megkeresés jött hozzám a kolozsvári siketnéma intézettől. Szent cél ez is. De inkább adtam volna, ha már csak egyfelé adhatunk, a mi hitünk cselédinek. Kétszer próbát tenni pedig nem merészeltem e népnél, mely a keresztyén szeretet ilyen nyilvánítására felhiva még soha sem volt és a mely különben is nagyon nehezen ad. Ha Isten éltet, talán jövőre. Harasztos, 1892. Nagy István. ENEKÜGY. Énekátirási kísérlet. Felkértem volt e t. lapokban két atyánkfiát, irnák át énekes könyvünk 131. dicséretét a »Kegyes Jézus* dallamára, mert: bármily igazi evangeliumi ének legyen is az >Ó könyörgést meghallgató« szerzőjének (Nagy István) e kiváló becsű müve, de az a dallam, melyen van, az ilyen szövegnek nem felel meg. lm az egyik már szót fogadott, Rács Géza moóri lelkész (Fejérm) beküldé átírását, melyet én nagy lelki örömmel közlök, ha t. Szerkesztő űr helyet adand. Hiszem, hogy megjön a másik is, azt is annak idején beküldőm. A 131-dik dicséret átírása. (A. »Kegyes Jézus* dallamára.) Oh nagy Isten, véghetetlen Fölség! Dicsőséged' hirdeti a' föld s ég; Szent angyalok állják körül széked' S orczafödve magasztalnak Téged. Mégis tőled oly kegyelmet vettünk, Hogy Fiadban fiaiddá lettünk, S bajainkban ha fölsírunk hozzád, Ránk fordítod atyai szent orczád! Ha elborít bűneinknek árja S szivünket a félelem átjárja: Jézus által azt izened: »jertek Az Atyánál bocsánatot nyertek!« Ha vállunkat nyomja súlyos kereszt, S a betegség ágyunkról nem ereszt: E gondolat hoz szivünkbe vigaszt, Hogy fölöttünk egy jó Atya virraszt. Édes Atyánk! adj nekünk oly szivet, Jótétidért amely jóval fizet, Hogy csókoljuk azt az áldott kezet, Amely minket szeretettel vezet. Lelkünk soha ne felejtsen Téged A föld pora —, földi haszon végett, És addig is, amíg Hozzád megyünk: Vágyainkkal csak Tenálad legyünk. Mint a nyájas olvasó láthatja, Rácz éneke teljesen felöleli mindazt, ami Nagy Istvánéban van, a szöveg rythmusa teljesen megfelel a dallaménak, szóval — Pállal szólva — lelki ének ez. Például és példányul legyen szabad a dallamot, is ide irnom: D mixölidi R-14-5-ZTT rJ— f f—s—R d=±: P • £ 9 i * * « ® 1 r r J2 ~r—1— Ó nagy Is-ten vég-he - tet-len Föl-ség ! Di-cső-sé - ged =t '11 í 'Ti m t- -o ^ + i-—h«—— hír-de - ti a föld s ég; Szent an-gya-lok áll-ják kö-rűl szé-ked, S or-cza-föd-ve ma-gasz-tal-nak Té-ged. Megjegyzem még, hogy e dallamot »Kegyes Jézus* neven nevezni abusus, a »Jer dicsérjük* dallama ez. A »Jer dicsérjük* Batizi András éneke, megjelent 1579-ben, a »Kegyes Jézus* csak később jelenik meg, először láttam a balog i (irott) Cantióneléban 1659. (Debreceni collegium könyvtárában R. 535. könyvtári sz.) szerzője R<gnis Király Jakab, ki 1656—1687-ig volt (7-ik) papja a rozsnyói ev. magyar gyülekezetnek. Visszatérve még Rácz énekére, nem állhatom meg, hogy el ne mondjam: im, ezt nem aranyért írták, hanem a lélek szól belőle a gyülekezetnek. " Gyoma, 1892. Kálmán Farkas.