Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-07-28 / 34. szám

íme, ez volt amaz előfeltétel, melylyel a kérdés megoldásához közeledhetik a dualizmus. A tudományok életében már ez a lépés igen fontos mozzanat, mert mint majd a következő kis szakaszban látandjuk, ez a lépés ugyan egy irányzatot sem fojtott el csirájában, de a meglevőket közelebb hozta, a megtalálandó igazságot kisebb körre szorította. A dualizmusban nem található többé a kirivó substantia, fogalom és ha teljes egységet nem hirdet is, de egyneműséget igen, mert, ha most a test is erővé vált, miután a lelket ezelőtt is annak kellett gondolni, a kettő között koránt sincs a régi eltérés. A materialismus régi alakját is megsemmisítette ez a felvétel, mert kezéből az egyedül létezőnek hirdetett anyagot vette ki. Hogy azonban ezen irányzatok nyomtalanul el nem vesztek, az kétségtelen és korántsem veszhetett el a dualizmus azon irányzatok tárgyalása, vagy jobban mondva ez irányzatok uj módosulatának vizsgálata, már a másodiknak kitűzött kérdés keretén túlmenve a kettős tudattény értelmezésénél fognak szóba jönni, vagyis e szakasz harmadik és így utolsó részében. (Folyt, köv.) Vásárhelyi József. KÖNYVISMERTETÉS. Keresztyén Tanítások. Irta: Kenessey Béla ev. ref. theol. akad. r. tanár. Budapest, Kókai Lajos. 1892. Lap: I—VI+1—291. Ára: 1 frt 20 kr. A tiszta jövedelem fele a budapesti ev. ref. belmisszió céljaira fog fordíttatni. (Folytatás.) Remek gondolat volt szerzőtől — ismételjük — a pálí tanrenden- mindenekelőtt való felvétele, miután ebben nemcsak tanítványainak s terézkörűti gyülekezetének, de sokkal szélesebb körben másoknak is szolgálatot hozott. Elismert dolog, hogy a christianizmus rendszerét Pálnak köszönhetjük, kinél a Krisztus szellemébe mélyebben még nem hatolt he senki. Útmutatást adott tehát szerző az ifjú nemzedéknek e munkálatban arra. hogy mivel kell kezdeni egy új lelkésznek a prédikálást, ha azt akarja, hogy szilárd alapja legyen működésének, s hallgatóinak érdeklődése ne az újságvágyban, de a megigazulást kereső szív üdvsovárgásában gyökerezzék. E nagyfontosságú beszédsorozatban Pál apostolt, a meggyőződés torhetlen emberét állítja szerző szemeink elé, a ki a törvényben való igazságra nézve magát feddhetetlennek érezte, s mint ilyen, megmérhetetlen gyűlölettel viseltetett a keresztyénség iránt; — de a ki a damaskusi leverés után, s a múltját és feddhetetlensége érzetét darabokra tört nagy gondolatok és mély érzések villámcsapásai alatt, mégis oda jutott, hogy a törvény senkit meg nem igazíthat, a melynek csak az a feladata, hogy — a bún ismeretének útján s aggodalmai közül a Krisztushoz vezérlő mesterünk legyen. Ez út aggodalmas küzdelmein vezeti szerző keresztül Pált, a megigazulást kereső embert, oly mélységes Írásismerettel, az élettapasztalattal párosult tanulmánynak oly nagy apparátusával, s az igazán teljes mértékben átérzett vívódásoknak oly gazdag színezésével, hogy a beszéd valóságos életté válik ajkán, melynek érülközéseit, a mi saját lelkünk dolgaival, meg nem tagadhatjuk. Erős öntudatára támaszkodva kérdezheti tehát szerző: »értitek-e, és érzitek-e atyámfiai az apostol lelkének e vergődéseit, és míg itt fejtegetem előttetek a nagy apostolnak belső lelki tapasztalatait, visszhangra találnak-e azok a ti lelkeitekben?* Bizony »ahhoz, hogy a vallási élet nagy dolgait valaki megérthesse és átérezhesse. sokat, de nagyon sokat kell a maga saját lelkiismeretével foglalkoznia*. Hát úgy látszik, hogy maga a szerző is sokat foglalkozott saját lelkiismeretével, s hogy épen az önlelkébe való elmerülés gondolatai közt fokozódott szivének az a csodás melegsége, a melynek segélyével oly világossá és vonzóvá tudta tenni a »szürke elmélet* egyébként oly nehézkes és elvont tételeit. Kiváló erővel tárgyalja szerző — többek között — a Krisztus vérébe vetett hit, illetőleg „az uj teremtésu jelentőségét. S midőn megvilágítja Pál apostol szavait, a nélkül, hogy a polemikus törekvésnek csak a legkisebb jelét is észrevehetnők, halálos csapást mér azokra, akik a nagy apostol mellőzésével akarják a keresztyénség mivoltát megállapítani. Ismerjük ezeket, ha rájok nem mutatunk is! Az egyik rész ezek közül elfeledvén, hogy a törvény senkit meg nem igazíthat, s nem akarván észrevenni azt a nagy ürt az emberi élet folyamában, melyet az emberi erő soha be nem tölthet, csak földi eszményképet lát a Jézus életében, anélkül, hogy az emberi fölfogásban jelentkező eszmény mivoltában csak sejtené is ennek viszonylagos jelentőségét. A másik pedig, a renyhe élet köpönyegének tekintvén a váltság érdemét, úgy tesz mint a rossz fizető hitelezőjével, s a megtért lator keresztfáját magasra emelve, folyvást azt kiabálja: »nem késő soha sem! * Kenessey szépen megvilágítja ezeket a dolgokat, és pedig — ismételjük — nem negatív, hanem positív irányban, midőn csaknem kézzel foghatólag bebizonyítja, hogy a Krisztus vérébe vetett hitben, s az új teremtés jelentőségében, az épen az isteni jellemvonás, hogy ez tökéletesen emberi, és senki által, aki képes az önmagával való komoly számvetésre, soha és semmi körülmények között el nem utasítható. Hát furcsa is volna, ha a kegyelem büntörlo hatalmát és a váltság vérét, mely a hit által bennünk az *új teremtés« életforrásává változik, csak oly könnyedén el lehetne dobni, és nem kevésbe furcsa, ha figyelmen kívül hagyva az apostol által hangsúlyozott >jó alhameitosságot», bűnt szaporíthatnánk a váltság érdemének rovására, azon gondolatban, hogy ennek hatalma, mint a Mózes példája hajdan, az élet vizének edényévé fogná változtatni azt a sziklavizet, melyből a világ szerelme s a bűnös halogatás gonosz számítással szárította ki a magasabb élet forrásait. »A Krisztus váltsága — mondja szerző — mi reánk nézve is csak akkor lehet hasznos, ha mi is részt veszünk a Krisztus életében, halálában és feltámadásában stb. stb., vagyis a mint Pál apostol mondja : higvjünk az ő vérében, mert »Isten a Krisztust az ő vérében való hit által rendelte engesztelő áldozatul, az előbbeni bűnöknek megbocsátásában való igazságának megmutatására*. Róm. 3: 25. Felderítőleg ötlik itt eszembe az a jó tanács: »Budapestre ne küldd a fiadat, mert ott hitetlenséget tanítanak«. Ha e lap sok irányból igénybe vett kerete megengedné, kedvünk volna nagy kivonatokat közleni e beszédekből, vagy legalább arra rámutatni, hogy a cyklus tizenhárom statióján mint szélesbül a látkör, mint gazdagodik folyvást a hallgató lelke, mígnem végre az Istennel való békesség nyugalmához jut, az a megigazulást kereső ember, ki mikor megnyerte, azt ami után vágyott, épen nem élvezte összetett kezekkel boldogságát, hanem széthintvén az erőtlenek szivetrázó fájdalmai felett, e szavaiban szabja meg kötelességét: »Tartozunk pedig mi, kik erősek vagyunk ezzel, hogy az erőtleneknek erőtlenségeket hordozzuk . .. Azért egymást vegyétek fel, miképen a Krisztus is felvett minket az Isten dicsőségére*. Róm 15: 1—7. Ez a cyklus utolsó tanítása, melylyel a beszédkör bezáródik. E beszédben mondja Kenessey, hogy: »Pál