Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-07-28 / 34. szám

TÁROZA, A halhatatlanság hite a mai kor tudományosságának Ítélőszéke előtt. (Folytatás.) II. Az emberben jelentkező két tüneménysornak (testi és szelleminek) magyarázata. A halhatatlansági hit igazolásánál, felette fontos ezen második résznek helyes tárgyalása. Fontos, de nem is könynyü. Hordereje egyszerre Kitűnik, ha megemlítem, hogy a halhatatlanság hitéhez az alapot csak az embernek — mint tüneménynek — megfejtése adhatja. Ha az embert átkutatva a lélekre nem akadunk reá, vájjon mire rakjuk hitünk szegletköveit? E vizsgálódásainkban azonban nagy nehézségeket támasztanak ismerőtehetségünk hiányai. Nem tagadhatjuk el ugyanis, hogy érzékszerveink elől a lényeg el van rejtve és így csak tüneményekre vagyunk utalva, mely alól természetesen az ember megismerése sincs kivéve. Az ember megismerése azonban még nehezítve van reánk nézve az által, hogy úgy szólva két életet él: testével hódol a természet törvényeinek, lelkével felül szárnyal a mulandó világon. Nehézséget okoz továbbá e kettős talányban az, hogy bár a közéletben oly közönségesen megszoktuk az embernek két rés_z

ét említeni, tulajdonképen mégis csak egy tünemény áll előttünk: a gondolkodó ember. És miután a természeti világban minden lényeg elrejtőzik ismerésünk elől, hiába veszszük górcsővel vagy chemiai szerekkel vizsgálat alá testünk egyes részeit, mindenütt csak tüneményt nyerünk újra, de nem magát a lényeget. Igy azzal sem vigasztalhatjuk magunkat, hogy talán ha a természetet megismernők, akkor visszakövetkeztethetnénk az emberre, mint annak egy kis részére; mert volna bár olyan szemünk, mint a napsugár, mely bejárja naprendszerünket: akkor sem tudnánk többet a lényegből, mert a határozatlanság az alapelemekben van. Látnivaló már innét is, hogy mindaddig, míg valaki magát szigorúan ezen tényhez tartja, ha agnosticizinusba téved is, de materialista a Vogt féle értelemben bajosan lesz. A megfejtendő ^ probléma tehát a tapasztalati egységben rejtőző kettősség. E kérdés azonban, mint láttuk, a testi oldalról megfejtbetlen, már csak az érzékszervek tehetetlenségéből kifolyólag is. Ha azonban volna egy jelenség az emberben olyan, hol érzéki és szellemi együtt van a nélkül, hogy egyik vagy másik kimaradna, akkor meghatározhatnánk e két alkotó rész között levő viszonyt. E viszony természetesen a tüneményre vonatkoznék, de ez önként tárná föl, hogy a kettős tüneménysor okozója egv-e vagy kettő. Emlékezzünk most vissza tudatunkra, azonnal látjuk, hogy annak egyik részét az a titkos én érzet, másikát a külvilág és mint ehhez tartozó a test, vagy a nem-én érzete alkotja. Hogy tehát a problémát megoldhassuk, a végből 1-ször a tudat adatait kell megvizsgálnunk; 2-szor meg kell állapítanunk, egész általánosságban, hogy minő előfeltételeket kiván a tudattény megoldása, miután az is én és nem-én-ről fog szólni; 3-szor a tekintetbe jöhető módok közül, melyiket fogadjuk el a viszony magyarázásánál. Ha tehát előzetesen minden magyarázat módtól eltekintünk, pusztán tudatunkat taglalva igyekszünk feleletet adni arra a kérdésre, hogy mit találunk magunkra vonatkozót gondolatunkban, mint tudattényt. feleletünk leghelyesebben az lesz, hogy egy képet. De ha azután e képet vizsgáljuk, egy lényeges körülmény nem kerülheti ki figyelmünket, melyben ez az önmagunkról alkotott kép minden más — a külvilágból vett — képtől különbözik. E különbözés pedig abban foglalható össze, hogy mi e kép minden egyes részéről közvetlen tudunk valamit, ami korántsem egyezik azzal, amit róla, mint tapasztalati tárgyról megfigyelés által szereztünk. Ha például veszszük a szemet és fület — ezekről mindenki tudja, hogy ha a szem becsukódik, vagy a fül belsőleg megsérül, lelkünk érzékelő tehetségei közül a látás vagy a hallás vész el. Micsoda pedig a látás és hallás? A léleknek egy-egy cselekvősége, melylyel az magának a külvilágot teremti, vagy legalább is alakítja, mert vedd ki a külvilágból a halló érzéket: minden csendes lesz; a szemet: akkor minden sötét és határozatlan. Az tehát, amit mi önképünkről közvetlen tudunk, nem más, mint jelentősége lelkünkre nézve. Ha ezután sorba, veszszük érzékeinket, úgy találjuk, hogy mindegyikről tudjuk azt, hogy lelkünknek micsoda cselekvőségét eszközlik, vagy mit jelentenek az öntudatnak. Azonban ha ezeket a szerveket nem az öntudattal kapcsolatban vizsgáljuk — hol nekik fény, hang, iz, szag és szilárdság fogalmai felelnek meg — hanem cselekvőségük véghezmenetelét kisérjük figyelemmel vagyis azt, hogy mint viselkednek ezek addig, míg a tudatnak ily tarkaságát eszközlik: akkor be kell ismernünk, hogy előttünk megfejthetlen probléma áll, mert a fülben hangot, a szemben fényt, az orrban szagot, az ujjakban a szilárdság különböző fokait felfedezni nem vagyunk képesek, hanem mindeniknél mozgást, találunk. A mozgás pedig valami egészen más, mint a tudatban megjelenő fény, hang stb. E tekintetben az érzékszerveken végbemenő változások teljesen egyeznek a külvilág más egyéb képeivel, melyek lelkünkben szintén szinesek és hangosak, de jobban szemügyre véve őket szintén csak mozgás által látszanak reánk hatni. Az a kérdés tehát, hogy minek tekintsük ezt a mozgást ? Azt kell mondanunk, hogy az nem más. mint a szemlélet formája a szervek cselekvőségére vonatkoztatva, míg az öntudat tarka képeivel hozva kapcsolatba oknak tűnik föl, miután a szemléleti mozgásnak a közvetlen tudatban hang, fény, szilárdság felel meg, mely kettő egymástól elválaszthatlan. Fontos kérdés, hogy e kétféle tudattény: mozgás, látás és hallás valóban két tünemény-e ? Erre azt kell mondanunk, hogy egy tünemény, kétféleképen fogva fél: a közvetlen tudat és az érzékszervek közreműködésével, de szintén csak a tudat által. Ha azon kérdést vetnénk föl. hogy ez említett tudattény mié, vagy minek a cselekvőségéről van, akkor ezen kérdésekre már nem lehetne közönyösen viselkednünk, hanem határozott állást kellene foglalnunk a megfejtési módok között. Ezzel azonban átlépnők a tudat határát, holott még az érzékszervek nyugvó képéről való ismeretünket meg sem néztük. Ha a szervek nyugvó állapotát kutatjuk, szerfölött apró részletekre válnak azok a górcső segítsége mellett, ha mégis tovább megyünk és vegyi kémlést, alkalmazunk, szagot, színt, ízt érzünk, úgy de mindez, tudjuk, hogy mozgás, melyről ne higyjük, hogy minden, maga a lényeg, a mozgás csak tünemény, vagy mint fentebb is mondtuk a szemlélet formája. A közvetlen érzékeink alá eső részekről tehát envnyit mond tudatunk, de ezeken Tnvűl találunk még ott gondolatokat, ítéleteket, érzelmeket, erős szenvedélyeket, szóval egy csomó elemét alelki életnek. Az a kérdés származhatnék az előbbi tapasztalat alapján, hogy hát ezeket miknek tekintsük? Az analógia útján nem tekint-