Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-07-07 / 31. szám

az értelem biztosítékul még egv kis csírát sem talál az emberben, hiába való lesz a fölvétel, gyanakvó gondolkozásunk érzelmeink lecsillapulását nem engedné. Ha ez mégis megtörténik, abból nyilvánvaló, hogy nem csak a megsemmisüléstől félő és vigaszt kereső érzelem teremtette meg a maga egészében, hanem az alapot, melyen e hit felépülhetett, az értelem találta meg, az érzelem pedig csak arra épített. Igy érthető csak a megegyezés és megnyugvás. De ha ez így van, akkor e hit nem puszta felvétel, hanem oly igazság, melyre a gondolkodó ész mindig eljutott, mert alapja épen bennünk rejlik, milyenségét pedig lényegében meghatározza a gondolkodás által talált alap és a természet törvénye. E kérdésnek tehát három része leend: 1-ször ki kell mutatnom, hogy a léleknek, mint a halhatatlanság alapjának felvétele nélkülözhetlen a mindenség megfejtésében; 2-szor bebizonyítom, hogy lehetőségeért kezességet nvujt az embernek, mint kétoldalulag (test és szellem) jelentkező tüneménynek, a mai tudomány által való magyarazasa; 3-szor igazolnom kell a halhatatlanság hitét annak felmutatásával, hogy az sem a tudomány állal nyújtott alapot, sem a természet törvényét nem lépi túl, hanem azokkal egyezik. I. A lélek mint a bölcsészeti vizsgálódásnak nélkülözhetlen eleme. A bölcsészet előtt mint értelmezendő probléma a mindenség áll a maga tüneményeivel, de alig hordozza körül tekintetét a bölcselő, saját lényét ép oly érthetlennek találja, mint a mindenséget. Az egy ismeretlenből csakhamar kettő lesz, mert a mindenség nem fejthető meg teljesen, ha az ember mint egyik feltűnő jelenség értelmezve nincs. E kettőssé vált kérdés megfejtése azonban könnyebbül az által, hogy egy pontban mind a kettő hasonlítani látszik a másikhoz. A mindenségben ugyanis a tünemények ép úgy egybe fonódnak és bizonyos célosságot árulnak el, mint ahogy az ember saját cselekvéseiről tudja, hogy azok egy terv vagy cél szolgálatában állanak, a tervező pedig mind a kettőnél el van rejtve. Ha ez elrejtettet megismerhetnénk, a probléma meg lenne oldva, de ez nem oly könnyű, mert önmagáról közvetlen semmit el nem árul, csupán a működési színtér, a világ és az ember tűnik föl érzékeink előtt. Az érzékek azonban megtanítanak minket valamire: arra ugyanis, hogy a mindenségben szakadatlan változás van, hogy azután e változás honnét ered, arról, az igaz, hogy semmit nem szól, de itt segít az ész és az erő fogalmában reá mutat a változás okára. Könnyű belátni, hogy itt az emberi elme egy ép oly ismeretlen feladatot oldott meg, mint a milyent a cselekvő embernél kénytelen volt félbehagyni; a különbség csak az, hogy azok a változások, melyek az ember testén és a világban is végbe mennek, öntudatlanok, a tervezőtől függenek. Ha tehát ott a változást megmagyaráztuk az öntudatlan erő segélyével, a változások tervszerű egybefüggesztését érthetővé teszszük a tudatos, célra törekvő és egyszersmind a közönséges változtatónak fölibe rendelt szellemi erő felvételével. Ebből előre is látszik, hogy mindaddig, míg a világmindenségben célosságot, az emberben öntudatos cselekvőt látunk: Isten és a lélek gondolatától megválnunk nem lehet; sőt én ki fogom mutatni, hogy még azok is, kik ezt tagadták, akaratlanul vettek fel egy vezetőt, mert másként a mindenség a maga egészében talány maradt volna örökre. A rendszerek tárgyalási módjára legyen szabad előre bocsátanom, hogy csak Des- Cartesnál kezdem és az újkori philosophiát úgy fogom fel, mint ezen mondatnak értelmezését: »Tudom, hogy gondolkodom, tehát vagyok«. Azokat, kik e mondatra úgy feleltek, hogy a tudatban jelentkező testet és szellemet egyszerűen elfogadták és ketté választották, dogmatikusoknak nevezem; ellenben azokat, kik e mondatot nem vették teljesen ismerősnek, hanem a gondolkodásnak és tudatomnak mibenlétét igyekeztek fölfejteni, Kant nyomán kritikusoknak nevezem. E nevezet több irányzatot kapcsol egygyé. Legelsők a sensualisták, kik csak a külső és belső érzék adatait fogadták el. Ezeknek körében jelenik meg a materializmus is, mely nem egyéb, mint az öt érzék által nyújtott adatoknak létezőkül való elfogadása. Ezekről azonban a tárgy természeténél fogva külön fogok szólani. Szintén a kritikusok körében jelennek meg a német idealisták, kik csak a szellemet tekintették létezőnek. A dogmatikusok. Felette érdekes volna itt az egyes rendszerek genetikus tárgyalása, de a tér szűke miatt csak a rendszereket összefűző kapcsot emelem ki, míg a rendszerek magvát néhány rámutatással igyekszem feltüntetni. Az első, kiről szólnom kell e körben, Des-Cartes. Köztudomásu és általánosan ismert mondásában: *> gondolkodom, tehát vagyok«, azt lehet mondani, egész rendszere benne van, mert ha e mondathoz még ezt a nyilatkozatát hozzá veszem, hogy: »Substantia vagyok melynek léte nem függ se valamely helytől a térben, se valamely anyagi dologtól, elannyira, hogy az az én még akkor is az volna, ami, ha ez a test nem léteznék is«: rendszerének magvát előnyeivel ügy. mint hátrányaival szemünk előtt látjuk. Ez utóbbi mondatban fel van tüntetve, hogy aki gondolkodik, az más, mint a test, az egy külön substantia, melyhez hozzá adhatjuk, hogy a test is substantia. E kettőnek egymásra hathatlanságában és egymástól való függetlenségében biztosítva van a halhatatlanság, mert minden substantia örök és így a test sírba szállása után [a szellem semmi változást nem szenved, mert a testtől az életben is merőben különböző volt. E különbség azonban míg egyfelől előny, másfelől e rendszernek legfőbb hiánya. Ez a merev szétválasztás az ember egységét megmagyarázni soha sem volt képes. Hiába vette fel Des-Cartes, hogy test és lélek a conarionban érintkeznek és egymásra hatnak, a hiány nem tűnt el, hanem a rendszer lett következetlenebb, mert a substantia fogalmának körén ezzel rés lett ütve. Másfelől Istent is substantiának állította, kinek a világhoz való viszonyát újra nem tudta megfejteni az egymásra hathatlanság elvéből kifolyólag. A rendszer tehát meg nem állapodhatott e ponton, a nagyon is érezhető hiányt ki kellett javítani. A hiány oka a substantia fogalmának megtartása mellett, a fogalom körének meghatározásában rejlett, mert ha substantia az, ami lételében más egyébtől nem függ, akkor az csak Isten lehetett. Maga Des-Cartes is utalt már erre, midőn Istent fő substantiának fogta fel. A következő rendszerek tehát ezen önként jelentkező egységet igyekeztek megvalósítani. Kérdés, hogy a test és szellem, ha substantia voltuktól megfosztatnak, mivé lesznek, megmarad-e a lélek öröklétűsége ? A Des-Cartes rendszerében felcsillámló egységet Spinoza vitte keresztül a maga vas következetességével. Szerinte egyedüli substantia Isten, két tulajdonsággal: a kiterjedtség és gondolkodással. E két attribútumnak modusaiból (megjelenési alak) áll a világ. A két attributum-