Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-06-16 / 28. szám

ben megtekinteni s illetőleg tetszés szerint megvizsgáltatni. Meg vagyok felőle győződve, hogy az ezen iratban ajánlott mód lesz a legalkalmasabb a kibontakozásra s a vallásos kedélyek megnyugtatására, amely ugy is célja felségednek. . .« Ő felsége legkegyelmesebben átvette a Benedek által átnyújtott jegyzéket s kegyesen visszabocsátotta a táborszernagyot. E kihallgatás eredménye lett azon 1860. május 15-én a »Kedves lovag Benedek táborszernagyhoz« intézett legfelsőbb kézirat, mely kijelentvén, hogy az evangelikus alattvalók lelkiismereti aggodalmain a legkisebb erőszak tétele sem szándokoltatik«, megengedi, hogy a hazai mindkét hitvallású evangélikusok az 1790/1. XXVI. t.-c. álláspontjára visszahelyezkedjenek. Hogy ez igy van, elismeri maga a kegyelmes kézirat végső sora, mely a kultuszminisztert utasítja, hogy a fölség határozatainak végrehajtásában Benedek táborszernagygyal egyetértőleg járjon el; tanúsítja b. e. Török Pál 1881. május 14-kén stb. előterjesztett püspöki jelentésének következő passusa : »Bár egyházi körünkön kívül élt és munkált a férfiú, kinek mint közelebb elhunytnak nevét föleleveníteni szándékozom, megnevezem Benedek Lajos táborszernagyot, azért, hogy tudja meg a magyarhoni protestáns egyház, ő volt az, ki szerencsésen megnyerte ő cs. kir. Felségétől a hírhedett pátens foganatosításának felfüggesztését, s azért, hogy lefizessem irányában részemről a tisztelet s hála adóját. Most legyen elég ennyit mondanom, többet tán máskor.« (A dunamelléki ref. egyházkerület 1881. májusi jegyzőkönyve 32—33. lap.) Hivatalosan nem mondott többet e tárgyról. . . . Pár év múlva ő is meghalt. Ezek tények. Benedek és Török érdeme azonban mit sem von le a derék Lonovics érsek érdeméből s a közlőnek ez nem is szándéka. Egyházfi. KÖNYVISMERTETÉS. A dunántuli ág. hitv. evang. egyház 1598-iki törvénykönyve. Ismerteti Mokos Gyula. Budapest, Hornyánszky Viktor könyvnyomdája. 1892. Ily cím alatt jelent meg a napokban egy kicsiny terjedelmű, de igen figyelemre méltó, érdekes és értékes müvecske, ajánlva főtiszteletü Kiss Áron tiszántúli ev. reform, püspök urnák, a magyar ős-protestáns egyház zsinati tevékenysége történetírójának. Megjelenéséről — az általam olvasott lapok közül — csak egy vett tudomást és pedig azon szép elismeréssel, hogy ez »erős történeti érzékkel irott mű, mely megérdemli a szakemberek s átalában a hazai protestáns egyháznak múltja iránt érdeklődők beható figyelmét«. Ez a jelenség talán annak tulajdonítható, hogy e mű részben már ismerve volt a nagy közönség előtt, mivelhogy első része, a bevezetés, habár nem ily terjedelemben is mint itt a külön kiadásban, »a dunántuli ág. evang. egyház megalakulása és 1598-iki törvénykönyve« cím alatt a »Protestáns Szemle* harmadik évfolyama 3. és 4-dik füzetében már megjelent. Miért rövidítette meg szerző a nevezett folyóiratban használt címet ? Miért tette ezt önálló mű alakjában is közzé? . . . Nem keressük. Az elsőre probabilis oka lehetett ; az utóbbit illetőleg pedig, ha célja az volt, hogy ezt könnyebben hozzáférhetővé és ismertebbé tehesse azoknak is, kik a Protestáns Szemlét nem tartják és nem olvassák, milyenek a legtekintélyesebb egyházak lelkészei között is, máig, bőven vannak, e céljának valósítását csak elismeréssel fogadhatjuk és vehetjük tudomásul. Nagyon óhajtandó volna ugyanis, hogy hazánk két protestáns egyházának történelmi tények- és igazságokért érdeklődő minden egyese olvasná és ismerné meg e művet, mely nemcsak érdekes higgadt iránya és szép irálya, nemcsak értékes a tanulmány mélysége, az előadás emelkedettsége, a tiszta látás és okszerű bírálat által; de egyszersmind tanulságos is. És én nem kételkedem e müvet ugy mutatni be, mint követendő példányképet, mint oktató tanulságot arra, hogy korunkban, miként kelljen magyar protestáns egyházunkban 300 év előtt felszínen levő erős küzdelmekről, az egyház szétszakadását előidézett kemény és hajthatlan meggyőződés akkori kitöréseiről, a merev álláspontot elfoglaló küzdő férfiak viselkedéséről írni tudni úgy, hogy a históriai igazság tiszta mivoltában fölmutatva és kidomborítva legyen a nélkül hogy ezáltal bárki is magát felekezeti tartozandósága miatt sértetnek, vagy meggyőződésében csak legtávolabbról is megtámadottnak érezhetné. Nem kétkedem fölmutatni úgy, mint a tárgyilagos igazságra törekvő, az események mélyére lehatni, a pártatlan és elfogulatlan címet kiérdemelni akaró lélek működésének oly példaadását, mely okulást ad arra, mikép lehessen a magyar protestáns egyháztörténelemnek, legjobb szándékból, szolgálatot tenni s az olvasókat meggyőzni arról, hogy a szerző ismeri a történetíró azon legelső kötelességét: necj[uicl falsi dicere audeat. Szerzőnknél legalább (ki elfogulatlanul egyik vitázó felet sem pártfogolja s nem menti, de nem ítéli, sőt nyíltan bevallja, hogy a küzdőknél »az elvek harcát a személyek elleni harc követte; az Úr szavai helyett argumentumül a legkíméletlenebb gúny, gyanúsítás meg rágalom is szolgált: egymást sárral dobálták«) talán csak abból lehetne némi kétes valószínűséggel felekezeti álláspontjára következtetni, hogy a »História colloquii Csepregiensis de coena Domini« etc. előadását nagyhangúnak, de épen nem részrehajlatlannak jellemzi és hogy az »Igaz mentség« bizonyítására gyakorta mintegy erőszeretettel hivatkozik. De e következtetés tarthatatlansága kitűnik azonnal, ha nem feledjük, hogy minő bizonyságot tesz az igazságról, midőn Beythe Andrásról az »Encomium ubiquisticum* szennyes irat szerkesztőjéről szól s ez iratot a rút mocskolódás legocsmányabb emlékének tartja és nevezi. Hitfelekezeti tartozásáról tehát könyvének irányából biztos és kétségtelen tudomást nem vehetünk. Azonban nem is az a föladat, hogy e tekintetben bizonyosságra jussunk, hanem hogy emelkedett s minden viszonyról független eljárását megismerhessük és méltányolhassuk. Annyit, mennyit ő tett, minden felekezethez tartozó egyháztörténelmi irónak megengedhetünk és annyi kiméletességet és önuralmat minden ilyentől követelhetünk ma, jelen korunkban. A mű I., II., III. alatti »Bevezetés*-bői, az 1598-diki törvénykönyv szövegéből s ehhez csatolt jegyzetekből áll. Függelékül csatolva a herczeg-szőllősi kánonok kiadásáról