Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-06-09 / 27. szám

biakra nézve irányadónak. Hisz ép most állunk a két egyházat közösen érdeklő ügyek, tehát az államjogi, egyháztársadalmi és felekezetközi közös kérdések törvényhozási rendezése előtt. Vájjon, ha a féltékenység és bizalmatlanság szemüvegén nézzük azokat az elvitázhatlanul közös, tehát egyesült erővel való megoldást sürgető ügyeket, melyeket zsinatjaink ilyenekül kijelöltek : remélhető-e nem mondom az unió, de akár csak a visszatartás nélküli kölcsönös egyetértéssel és közös akarattal létesítendő szövetség is közöttünk ? Uniót a szó dogmatikai értelmében én nem sürgetek, mert látván látom, hogy annak ideje még nem jött el, eszméje nincs megérve közöttünk; de az egyházpolitikai és egyháztársadalmi egyesülés megszilárdítását és bensőbbé tételét meggyőződésem egész melegével sürgetem, mert a jelenkori protestantizmusra nézve életkérdésnek tartom. Sürgetem szóval és tollal, hogy mi lutheránusok és kálvinisták, ne azt keressük, ami elválaszt, hanem azt, ami egyesít; ne erősítsük, hanem inkább gyengítsük az egyesülést gátló válaszfalakat, mert az egyesülésből kölcsönös erőt és súlyt nyernek egyetemes egyházaink. Ezt az intő tanulságot kívántam a sárospataki tanárválasztás alkalmából elmondani. Dixi et salvavi! Lehet, hogy ez őszinte szónak félreértés vagy gyanúsítás lesz a következménye; de Lutherrel azt tartom: »Die Wahrheit hat allezeit rumoret, und die falschen Lehren habén allezeit: Frieden, Frieden gerufen«. Lutheránus unionista. A keresztyén munka, és ebben az ifjúság szerepe. (Irta és a ref. ifjúsági egyesület alakuló gyűlésén Budapesten felolvasta : Szilassy Aladár, pénzügyi biró.) (Folytatás.) De nézzük, hogy abban a fenséges munkában, mely az emberiség jobb részét lelkesíti, mi szerepe lehet a fia• talságnak ? S hogy ezt minél tisztábban lássuk, vegyünk egy példát az Írásból, válaszszunk egy ifjat, a milyennek lenni kell s nézzük közelebbről. Ott van az ó-testamentomban egy kedves, rokonszenves fiatalember, Dániel személyében, akiről azt kénytelenek mondani halálos ellenségei: »igaz vaku. (Dán. VI: 4.) Két kis szó, mely igen sokat jelent! Isten igen nehéz viszonyok közé helyezte, hazája bomlásnak indúl, családjától megfosztva oly korban, a midőn annak támaszát legnehezebb nélkülözni, fiatalon esett belé idegen környezetbe, pogányok közé. Övéitől elválasztva, egy feslett erkölcsű, de fényes udvarba kerül; mennyi alkalom megmutatni, hogy ő már nem gyermek, hanem ifjú, aki maga határoz maga felett, s elhagyhatja bátran, büntetés nélkül, amit a gyermeknek otthon meg kellett tartani; mennyi alkalom, csáb, sőt több ennél — saját érdekének kellett volna hajtani, hogy simuljon környezetének erkölcseihez, szokásaihoz, amiért nemcsak, hogy gáncs nem éri, sőt minél kiválóbb testi és lelki tulajdonokkal bir vala, annál inkább fogják dicsőíteni az idegen ifjút okosságáért, alkalmazkodásáért s bizonyára ez volt az út, melyen az udvaroncok nagy jövőt jósolnak neki! De ő »igaz vala«, igaz Istenhez, igaz hazájához, annak hagyományaihoz, imájában nem feledkezik meg hazájáról, szobájának Jeruzsálem felé nyiló ablakait kinyitja, midőn imádkozik Istenhez, mintha vágyó lelke kedves honának felfrissítő levegőjétől várná, hogy nehézségeiben erőt adjon! igaz volt barátaihoz. Mindenkihez nyájas, de a csábításnak egy percre sem enged, hü marad életelvéhez, megáll az alapon, s ez alap Istenéhez való ragaszkodása — még akkor is, midőn élete forog kockán. Nem alkuszik a meggyőződése szerint erkölcsi roszszal, földi javak árán; bátran viseli elveinek kövektezményeit, tudja, hogy fél bátorság — fél férfiasság, s ő egész férfi akar lenni. És Istene megtartja, látjuk mint fejlik egész férfivá, államférfivá s még idegen fejedelme is meghajlik Dániel állhatatossága folytán amaz idegen Isten előtt, ő pedig megmarad a viszonyok minden változandósága között igaznak, hűnek, kit hite nem zár el az emberektől, de az emberekkel való érintkezéséért nem tagadja meg hitét, nincs kétféle ember benne: külső máz s más belső tartalom, egy tömör anyag az egész ember. Sem én, sem t. hallgatóim közül valaki, bizonyára ily nehéz viszonyok közt nem volt, s mégis hányszor éreztük, mily nehéz a jó, a belső érzelmek, vágyak s a külső ezzel ellentétben r

álló életkörülmények közt összhangot hozni létre s azt fentartani; sőt sokan lehetetlennek tartják épen fiatal embereknél, kik rendszerint megállapodott nézetek, megedzett akarat nélkül vannak az élet csábjainak kitéve. Bizonyára senki sem fogja állítani, hogy bárki is képes legyen — fiatal vagy öreg — tökéletesen megóvni magát az emberi romlott természetben rejlő bűntől, de azt állíthatom és tapasztalatom alapján vallhatom, hogy az Istenhez való őszinte ragaszkodás és bizalom, az ő vezetésében való gyermekies hit és megnyugvás; másrészről az önbirálás s gyarlóságunk tudata, bizonyos állandó vágyat és őszinte törekvést ád az ember szivébe a jó Istennek tetsző élet után, őszinte megbánást az elkövetett rossz felett s ez az ut, mely az élet megnemesítéséhez vezet. És ha azt kérdik, mi ennek a módja? Nem vallási tantétel, de közvetlen tapasztalásból mondhatom: az ami Dániel erejét alkotta, az Istenével való élő, eleven összeköttetés az imádság által, az tartja ébren azt a tudatot, hogy Isten előtt állunk s cselekszünk. És még egyről tehetek önök előtt élő tanúságot a saját tapasztalatomból, és higyjék meg, hogy nem hoznám fel, ha nem volna legbensőbb meggyőződésem. Én is mentem keresztül fiatalságom éveiben nagy nehézségeken; egész életemre kihatólag kellett határoznom 53*