Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-06-02 / 26. szám

református gyülekezet, kedves atyámfiai! Mint messze útról érkező régi jó ismerős jöttem hozzátok s ti is ugy fogadtatok engemet. Lelkipásztorotok is, kit még négy évvel ezelőtt a Balaton partján találtam mint fiatal szolgatársamat, s ma az ősz Duna partján találom őt ugyanazoknak az eszméknek ugyanannak a Krisztusnak szolgálatában — ugyanazzal a buzgósággal forgolódva; — semmi sem uj azért előttem s itthon érzem magamat közöttetek. De mint régi jó szomszédnak sok idő múlva, messziről jöve, ugy érzem, illendő volna valami jó ajándékot hoznom számotokra, melylyel nektek kedveskedhetném, vagy helyesebben, amint az apostol mondja: »a melylyel megerősíttetnétek«. Mi legyen az? »mert aranyom, ezüstöm nincs nekem* s ti azt tőlem nem is vártok. Mire van hát szükségetek ? Valamely anyagi jó az élet bőségére, kényelmére vagy szükségeire mindenikünkre ráférne ugyan, de ti abban nem szűkölködtök. Ha épen dús gazdagok nem vagytok is, »ama paizsos férfiú«, a szükség sem ostromolja egyszerű házaitok falait. A régi egyszerűségben, s mérsékelt szerény módban éltek, atyáitoktól örökölt vagy magatok szerezte s gyarapította telkeiteken, kezetek munkája s egyéb szorgalmatosságotok után; az élet terhei súlyosan nem nyomják vállaitokat, a közterhek, különösen egyházotoknak elég mérsékelt terhe alatt nem roskadnak le a ti vállaitok, mert azt az 50 kros egyházi adót csakugyan könnyű elviselni. A szegények, a kézművesek és napszámosok is megtalálják itthon vagy a vidéken, vagy a fővárosban maguknak s családjaiknak a szükséges élelmet s nem éltek — mint a felföldi nép — a szegénység zabkenyerével. Maga községetek,fegyházatok is, mint a családok, a melyek alkotják, él és virágzik, nem fényesen, de megelégedéssel, mert kevéssel megelégszik, aki nagyra nem vágy. Már a régi bölcsesség, a Salamoné is azt mondotta, »elég, ha van eledelünk, ruházatunk.* (Péld. XXX: 3.) Pál apostol: »Én megtanultam hogy a melyekben vagyok, azokkal meg kell elégednem*. (Filipp. IV: II.) »Mert bizony nagy kereskedés az Istennek szolgálni, megelégedéssel* (I. Tim. VI: 6:). Mert hogy ismét bölcs Salamontól kérjek bölcseséget: »Ha sok a jószág, a hiábavalóság is sok, és mi haszna van az embernek abban ?« (Préd. VI: II:) És örömmel hallom, látom is, hogy ti is így gondolkodtok. Tisztes, egyszerű, de Ízletes ruhátokat, amint azt atyáitok és anyáitok viselték, ti is megtartottátok, s módja felett való fényűzéssel vagy városi uj divattal csak kevesen cserélték fel. A lelkiekben is a régi magyaros, kálvinista szokásokat és természetet tartottátok meg, sem a léha vallástalanság, templomkerülés, ige megvetés — sem az esztelen rajongás, vagy túlhajtott — s épen azért álszenteskedés külmáza nem csábit titeket, s az e vidéken is futkározó atyafiakat, kik magukat nazarénusoknak vagy baptistáknak nevezik, mosolyogva szánjátok, mint tévelygőket, s nem követitek őket maguknak tetsző, de bizony Istennek nem tetsző túlzásaikban; szánjátok azokat, kik őket követik közületek, most nem akarok többet szólani rólok. Dicsekedéstek van abban, hogy rajtatok betelt a Zakariás próféta szép jóslata: »E városnak utcái tele lesznek fiúgyermekekkel és leánykákkal, kik annak utcáin játszadoznak* (Zak. VIII. 5.) és »hogy gyarapodjanak bölcseségben és festőknek állapotjában s Isten és emberek előtt való kedvességben*, mint Lukács evang. (II. 32.) mondja, ti is otthon szeretettel gondozzátok, annak idején szorgalmasan iskoláztatjátok magzataitokat. S ezeket igy tudom és szíves elismeréssel emlegetve mégis azt kérdem tőletek: »Mire van szükségetek ?« Talán egy kis kovászra? Mert meg vagytok ti s éltek, és talán magatokkal meg is elégedve régi szokásaitok s rendes vallásgyakorlatotok szerint, de mégis hiányzik nektek valami őseitek és atyáitok vallásosságából. Ti egyszerű, természetes, józan és mérsékelt magyar kálvinisták vagytok; de mint a tiszta búzából s tápláló rozsból készült egészséges, de száraz tésztába egy kevés erjesztő kovász kell, a ti vallásosságotokból is hiányzik a lángoló buzgóság, mely vallásáért, templomáért lelkesedni, azért fellángolni, ha kell, vért és életet, vagyont és fáradságot áldozni tudott; az az építő tevékenység, mely a támadások és ellenséges áramlatok között körömszakadtáig védte egyházát s ha az üldözések abból kiszorították, vagy azt lerombolták és a híveket — megvervén a pásztort — elszélesztették, ismét visszatért a vihar és a tél elmultával s újra megépítette lerombolt fészkét, s feldúlt oltárain ismét meggyújtotta égve lobogó áldozattüzét. Ti jó keresztyének és hű kálvinisták vagytok, s ha ily veszedelmek fenyegetnék egyházunkat, talán most is megállanátok mellette és hitet — bármi kecsegtető volna is — nem cserélnétek. De ha egyházatok csekély áldozatot kér, azt kelletlenül megtagadjátok, s nincs közöttetek senki, aki csak javasolni is merné, hogy a haladó kor és növekedő szükséghez képest csekély egyházi adótokat legalább kétszerezzétek meg. Ha orgonátok ötven esztendei használat alatt megrokkant, hogy azt az istentisztelet díszére ujjal cseréljétek föl; ha a templom fedelét a követ is kivájó esőzés meglyukgatja, s az idő, egereknél jobban őrlő foga összeharapdálja ; ha gyermekeitek örvendetesen szaporodó száma iskoláitok bővítését, tán szaporítását követeli: van-e bennetek lélek, sziv és buzgóság, hogy ezeken a bajokon magatok jó szántából segítsetek ? Erkölcsi életetek tisztaságában is, a régi erkölcsökkel összehasonlítva, veszek észre valami lankadást. Bégen az emberek érett észszel, meggondolással házasodtak, s akkor aztán komolyan, az egész életre megtartották az esküt, a házassági hűséget, tudván, hogy »tiszteletes mindenek között a házasság és a fertelmesség nélkül való ágyas ház; a paráznaságot pedig és a házasságtörést megítéli az Ur*. (Zsid. XIII. 4.) Most az ifjak éretlenül, könnyelműen házasodnak, a leányok is sietnek vele, pártában maradni félve; a szülők maguk sürgetik, készítik elő, s a házasságok nem — mint a példabeszéd mondja — az égben, hanem a fonóban s a kisajtóban, a szomszéd és komaasszonyok által köttetnek. Innen a sok kora bánat, a sok rossz házasság, a sok törvénytelen különélés és a sok vadházasság. Az ifjak másik bűne a rút istenkáromlás, mosdatlan szájból trágár beszédek — pedig Krisztus mondja — »nem ami a szájon bemegy* (böjtben a húsétel), »hanem ami a szájból kijő, az fertőzteti meg az embert* (Máté XV. 11.) s a mindenféle illetlenkedés, amik az utcákon és a korcsmák s nyilvános helyeken botránykoztatást okoznak. Még az iskolákról is szeretnék mondani valamit, ha félre nem értenétek. Iskoláinkat az újkor és annak egészen más igényei átalakították, többet és sokrészt mást követelnek azoktól, mint azelőtt. S ez rendén van, mert a világ halad, s a világgal haladni kell. De az már hiba, hogy a sok uj miatt a régi kálvinista szellem, még a felekezeti iskolákban is, kiszorul a mi atyáink iskoláiból. Több a számtan, a természet és földrajz s még más egyebek is, mint a biblia és a zsoltár, az ige és az éneklés, a melyek a mi felekezetünk iskoláinak az igazi jellegét adják. Sokat emlegetjük azt az igazságot, hogy a templom a felnőttek iskolája, az iskola pedig a gyermekek temploma. Sokszor ismételjük, hogy az iskola az egyház veteményes