Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-05-05 / 22. szám

kínálkozván, hogy a 16 hold föld 3000 frton eladassák, az egyház kéri az egyházmegyét, hogy ez ügy tisztázása végett engedje meg a kérdéses föld eladását, olyképen, hogy a megmaradt földeladási árból 20 hold föld vétessék. Nagyobb vita után bizonyos feltételek mellett az eladás megengedtetett. Belzeréndi templomépítés, okányi templom- és iskolaépítés helyben hagyattak. Aradon orgonakészítésben fáradoznak az egyháztagok. A terv némi módosítással helybenhagyatott. Simonyifalva leányegyházzá alakulása örömmel vétetett. A bajji egyháztagoknak nem törvényes gyűlésben hozott díjlevél-módosítás ügye elutasíttatott. Lelkészjelölő bizottság tagjai, az egyházkerületi képviselők megválasztattak stb. Délben a lelkészek s világi t. birák és Tisza Kálmán egyházmegyei gondnok, a »Korona« vendéglőben közös ebéden kedélyesen töltötték el az időt. S. I. Püspöki látogatás a solti egyházmegyében. Nagyon kellemetlen időben, április 21-én reggel Tassra ment át Szász Károly püspök úr kíséretével. A határnál nagyszámú küldöttség élén a solti felső-járás főszolgabirája, Halász B. ür várta. Rövid üdvözletét megköszönve, püspök űr folytatta az útját. A zordon idő dacára is nagyszámú sokaság várakozott a rozzant papi lak előtt a várva várt vendégre. A kocsiról leszállott püspököt Dömötör Bertalan lelkész üdvözölte a gyülekezet jelen helyzetét élénk színekkel festő beszéddel, melyre püspök úr röviden igy válaszolt: »Tisztelendő lelkész úr, szolgatársam, barátom! Szives üdvözlő szavaira csak pár szóval felelek először, mert az egyszerű és őszinte érzés kevés szavakban is kifejezést nyerhet; részint azért, mert sajnálatomat kell kifejeznem a felett, hogy a kedvezőtlen idő visszatartóztat, hogy hosszasabban szóljak. De igyekezni fogok mindjárt az Isten házában bátorítani a csüggedezőket, vigasztalás szavait nyújtani a sokaságnak. Most megköszönöm a szives fogadtatást, midőn látom azt, hogy ifjú és öreg nem sajnált ide seregleni, hogy láthassa azt, aki. szeretettel jött ide. íme ez a kicsi leányka az ő ártatlan szeretetének jelét, egy koszorút nyújtott nekem s ugy tetszik, hogy az egész község tagjai nevében nyújtotta azt. Ujolag köszönöm a szives fogadtatást és meghívlak titeket, atyámfiai ! az Urnák házába szives indulattal.« Átöltözködés után a XXVI. zsoltár nyolc versének éneklése alatt vonult be a püspök úr a szép templomba s a 74. dicséret egy pár versének elzengése után az Urasztalához lépett s a gyülekezet viszonyaihoz alkalmazott következő beszédet mondotta: »Kegyelem nektek és békesség az Atya Istentől és az Ur Jézus Krisztustól Ámen. E szép templomban, méltóságos boltozataival, egyszerűségében oly szép berendezésével, ünnepélyes csendjében, a ti ájtatos figyelemmel rám függesztett tekintetetökkel szemben, a lelki öröm felemelő, a gond és aggodalom lehangoló érzelmeivel, egy fájó és mélabús hangulattal egybeolvadó vegyülete foglalja el lelkemet. Megujul emlékemben a büszke öröm, mely akkor egész valómat áthatotta, mikor meghívásotokra itt megjelenve, először imádkoztam itt, az Ur dicsőségére szentelt templomot az ő szolgálatára fölajánlva, fölavatva, egészen átadva magamat a közörömnek, a szerencsésen bevégzett munka felett. De mindjárt nyomom után vetődik az akkori öröm fényének árnyéka, mint a hosszú és önfeledt szorgalom mámora után a kiábrándulás: a tulbuzgóság és önfeledés által magatokra vállalt súlyos terhek nyomasztó voltának nyomasztó tudata, melyekből az alig belátható kibontakozás gondolata, aggodalma lidércnyomásként nehezül, veletek együtt, rám is. Amiről akkor jóhiszeműleg önmagatokban és másokban, talán a felsőbb hatalmak csodálatos segélyében bizva, elfeledkeztetek, Krisztus Urunk ama példázatos mondása: »Ha valaki tornyot akar építeni, avagy leülvén, nem megszámlálja-e a maga pénzét, ha van-e annak elvégzésére való költsége«: mintegy vádként hangzik felénk a meg nem fontolt számítás miatti feddésül; s elvégzett nemes munkálatokban való örvendezésteket megzavarja, kedveteket elveszi attól, ami pedig méltó dicsekedéstek, amire a ti fiaitok, fiaitoknak fiai, a jövendő nemzedék, ha egyszer tul lesztek rajta, büszkén fognak hivatkozni. Óh, hogy az emberi élet magán-, ugy mint közdolgokban nem adhat zavartalan örömöt soha! Óh, hogy a fény mindig magával hordja árnyékát és jót nem lehet keserves küzdés nélkül elérni, megvalósítani! Földi életünk tökéletlensége eszményeinket, legszentebb vágyainkat utolérni sohasem engedi. Nem ugy vagyunk-e az erkölcsi világban is? Belénk van oltva a tökéletességre törekvés ösztöne; maga Urunk parancsolja nekünk a lehetetlent: »Legyetek tökéletesek, mint a ti mennyei atyátok tökéletes!* Nemhogy azt elérhetnők, hanem hogy arra váltig törekedjünk s nemcsak e kurta s bármely percben megszakadható földi életre szólván parancsa, hanem a végetlen, az örök életre. De még olyan ember is, mint Pál apostol, ilyen vallomásokat kénytelen tenni magáról: »Nemhogy immár elértem volna a célt, hogy immár tökéletes volnék, hanem igyekszem, ha elérhetem-e ?« és ismét: »Akaratom vagyon a jóra, de hogy azt elvégezzem, nem tehetem, mert gyönyörködöm az Isten törvényében a belső ember szerint, de ezzel az én tagjaimban más törvényt, mely az én elmémnek törvényével ellenkezik is, engem rabúl ad a bűn törvényének, mely az én testemben vagyon. Óh én szegény emlDer! kicsoda szabadít meg engem e halálnak testéből ?« Mit mondjunk mi gyarló és töredékeny cserépedények, mikor a bűntudat, még az Isten ama választott edényét, Pál apostolt is ilyen vallomásra kényszeríti! Engedjétek nekem is igy vallomást tenni. Különösen mi lelkipásztorok és igehirdetők, kik mindent elkövetünk Isten országa terjesztésére, az emberek jó útra térítésére s erkölcsi tökéletesítésére, a kik az igét hirdetjük szüntelen : »Térjetek meg, mert elközelített Istennek országa s készítjük az Urnák utát, és egyengetjük az ő ösvényeit és prédikáljuk az igét, mind alkalmas, mind alkalmatlan időben«. Amikor látjuk, hogy a mi prédikálásunk és minden fáradságunk haszontalan és hogy az emberek nem jobbúlnak meg, hogy amíg egy mag azokból, a melyeket elhintettünk, jó földbe esnék, addig száz esik az útszélre, a kősziklára és tövis közé, — akkor elkeseredünk és szidalmazzuk a hitetlen nemzetséget; ha némelyek, a templomkerülők, az egynehány miatt egész hi vatalunkat haszontalannak vélik, ha a magokat miveltebbeknek és bölcseknek tartók, a mi beszédeinket és az evangéliomot magát együgyűeknek állítják, ha az elöljárók rossz példával járnak a köznép előtt, az ülőhelyeket mindig üresen látjuk a templomban és a város — vagy a faluházának vasárnap délelőtt sincs vasárnapja, — ha némelyek a nazarénus rajongás által elcsábíttatnak és fejőket annak bolondsága által megszédíttetik, mindjárt kétségbe esünk Isten igéjének és Krisztus evangéliomának — vagy legalább a magunk igehirdetésének ereje felől, de akkor is inkább külső okokban, mint magunkban keresve a hibát, a fel-