Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-05-05 / 22. szám

zetre egyenesen ellenző szózatok, de azokat e lap t. olvasói előtt itt annál inkább mellőzhetem, mert a későbbiekben egy ikre-másikra úgyis vissza kell mutatnom, azért egyszerűen a végeredményre szorítkozom. Csak röviden érintve azt a tényt, hogy a gróf Tisza Lajos módosítványi javaslata, amely határozottan megtagadja, hogy akár a debreczeni, akár a kolozsvári fakultásokra akár egvszersmindenkori, akár állandó adó róvassék ki, csak egy-két szótöbbséggel vettetett egyelőre vissza: a föntebb érintett hangulatot élénken visszatükrözi a kérdésben hozott zsinati határozat. Mert kimondotta ugyan a zsinat, hogy ugy a debreczeni bölcsészeti teljes fakultás és tanárképzőintézet, mint a kolozsvári tbeologiai felállítását egyetemes egyházunk első rendű szükségei közé sorozza, de a sorok között előtérbe a debreczenit helyezi és csak mintegy másodsorba állítja a kolozsvárit. Egyébiránt a zsinat egy 15 tagu bizottságot azzal a feladattal bíz meg, hogy ez a zsinat harmadik ülésszakára eme tanintézetek miként felállílhatása céljából a kérdés minden oldalára gondosan kiterjeszkedő javaslatot terjeszszen be. Ez a kérdés vázlatos története. És minthogy körülte már a zsinati tagok közt a kétkedés és hit nézetei forgottak fenn: az alábbiakban ezekre vonatkozó egyéni nézeteimet kísérlem meg csoportosítani. Első kérdésül mintegy természetesen ajánlkozik : Van-e egyáltalában ma szükségünk egy harmadik és különösen felekezeti teljes bölcseleti fakultásra és tanárképző intézetre? Kétségtelen tény, így zeng a kétkedők kara, hogy a kolozsvári tudomány-egyetem is, habár mintegy két évtizede áll már fenn, népesség tekintetében ma sem áll azon a fokon, a melyre az alapítás idején gondoltak és a melyre jogosan is számíthattak. Eléggé biztosra vehető, hogy a vagyonosabb, vagy a műveltebb élet kellékei után sóvárgó ifjú nemzedék mindvégig Budapestre fog vágyakozni, mint ahol nemcsak az élvezetnek, nemesebb értelmében veszem a szót, hanem a tapasztalatnak, az önképzésnek eszközei is hasonlíthatatlanabbul gazdagabban, sőt hazai viszonyaink között majdnem egyedül kinálkoznak; sőt az is világos, hogy a szegénysorsúakra nézve, akik szükségleteik előteremtésében küzdelmes munkára utalvák, végre is Budapest a legkedvezőbb hely. így könnyen előrelátható, hogy a Debreczenben erőnket meghaladó áldozat árán létesítendő bölcsészeti fakultás évek hosszú során sem hozza meg a belefektetett tőkének akárcsak mérsékelt kamatait sem. Falai konganak majd az ürességtől ; a vagyonos és becsvágyó, a művészet és tudomány kincsei után sóvárgó, sőt a szegény sorsú ifjúság vágyainak ezentúl is az ország rohamosan fejlődő fővárosa lesz a Mekkája. Bizonyos dolog az is, a hogy azt legtüzetesebben Kovács Albert fejtegette, hogy a művelt nyugot, különösen Németország egyetemei kezdik a felekezetiség szinezetét levetkőzni és a nemzeti eszme és társadalom szolgálatába törekednek szegődni; vágyakoznak a szabad tudomány zászlói alatt küzdeni, a melyet nem feszélyez a hagyomány és felekezeti felfogás, nem irányoz a dogmatikus álláspont: miért kell tehát épen nekünk, szegény magyar reformátusoknak, ezer oldalról lekötött csekély anyagi erőnket a felekezeti zárkózottság korlátai között, mondhatjuk, fényűzési cikkekre tékozolnunk? Hiszen egyházi és iskolai életünk ezer szükséggel küzd; lelkészeink túlnyomó része a megélhetés legalsó terhei alatt görnyedez, a szellemi önképzés eszközeire, még aki szükségét érzi is, alig gondolhat; özvegyei és árvái sorsára a zsinat is még csak most kezd gondolni; templomaink külseje elhagyatott állapotban roskadoz, bent rondaság honol, ebben ugyan a csin iránti érzéktelenségünknek is bő része van; elemi iskoláink annyi helyen szégyenletesen szegények, szűkek, a fölszerelést annyi százan birből is alig ismerik; tanítóink tetemes része alig tengődik. Középiskoláinkat, ellenére annak, hogy ujabb időben valóban sokat áldoztunk értük és valóban örvendetesen is haladtak, elborítással fenyegeti épületben és fölszerelésben a tanügynek napról-napra fokozódó száz és száz szükséglete. Csoda-e, ha egymásután nyújtják ki kezeiket az állam segélye után? Ezek tanárai, folyton szaporodó terheik mellett a megélhetés komor gondjaival vivódnak és még ma is csak vigasztalanul tekinthetnek, különösen öreg korukra, a kietlen, a sivár jövőbe. Jelesebb tanerőink még mindig gyarló javadalmazásuk következtében az állam karjai közé vágyakoznak s így tanintézeteink rendszerint, még inkább a jövőben, a gyöngébb tanárokra lesznek utalva. Uj állomások betöltésénél már is, ha ugvan ilyet, is kaphatunk, be kell érnünk a még kiforratlan, pályájuk küszöbén álló tanerőkkel, hogy azok szine is többkevesebb idő multán hátat fordítson szegényes középiskoláinknak és részünkre ne maradjon más vigasztalás, minthogy tanintézeteink megszálló helyül szolgáljanak a kezdő vándoroknak, ideiglenes gyakorló munkatérül álljanak, tanárokat neveljenek a boldogabb csillagzatu állami, vagy egy-két kivételesen szerencsésebb helyzetű felekezeti gimnáziumnak. Nem mondhatnók, hogy valami fényes volna theologiai főiskoláinknak berendezése is. Tanáraik a legkedvezőbb állású iskolában is egészen mérsékelten díjazvák, számuk a legrendezettebb helyen is csak a szigorú szűk-