Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-04-21 / 20. szám

Végül a kinevezett küldöttség tisztelgett a miniszternél, Péterffy S. elnök vezetése alatt. Gróf Csákit Albert igen szivesen fogadta a küldöttséget, kegyesen fogadta memorandumokat s biztosította jóakaratáról a képezdei tanárokat. r. t. A theologiai magántanárság ügyében irt javaslatomhoz. *) »A theologiai magántanári kérdés ... az egyetemes egyház nagyfontosságú dolga. Ennek helyes rendezésétől függ jórészt, hogy a jövő évtizedben megüresülendő theol. tanszékek kitűnő erőkkel töltessenek be s leendő tanáraink tudós professzorok legyenek.* Ily szavakkal kezdi Csőszi e nagybecsű Lap 12. számában megjelent cikkét, a mely egészen az én igénytelen javaslatom szellemével azonosnak indúl. De csak indúl, mert a vége az én javaslatom félredobását javasolja és azt indítványozza, hogy a theol. tanárokat az idősebb tudós papok közül válaszszák, mégha diplomájok nincs is és ne a magántanári diplomával dicsekvő ifjú embereket ültessék az annyira fontos tanszékekbe. Távol van ugyan tőlem az az elbizakodott vélemény, mintha talán vindikálni akarnám magamnak a bölcseség kövének feltalálását s ebből a célból minden más véleményt türelmetlenül fogadnék, mert hiszen tapasztalatokra épp úgy nem támaszkodhatom javaslatom érdekében, mint Csőszi ur a magáé mellett (nem lévén még eddig kipróbálva a kétféle tanárválasztásmód): de legyen szabad kijelentenem, hogy javaslatom jóravalósága iránti hitemben egyáltalán nem ingatott meg Csőszi úr s olyan intenciókat olvasott ki soraimból, a melyekre távolról sem gondoltam, a melyek tehát csupán félreértésnek lehetnek szüleményei. Kezdjük a nekem tulajdonított intención, melyet félreértésnek minősítettem. E Lap 4. számában azt indítványoztam, hogy mondja ki a zsinat: »rendes theol. tanár csak a magántanárok közül választandó és csakis ilyen hiányában választathassák tudományos készültségének jelét adó rendes lelkész is«. Ezekből azt olvassa ki Csőszi, hogy ilyen irányú törvény folytán az a szép egyetértés és egy célra való törekvés mely a papi s tanári kar között ma fennáll mint fog szűnni, lesz tudósok kara és tudomány nélkül szűkölködő papi osztály*, melyek torzsalkodni, gúnyolódni fognak egymással, egyik lenézi a másikat stb. Ugyan hát kérem szeretettel, mennyiben ad okot javaslatom ezekre a rémképekre; vájjon az van-e ott mondva, hogy a papok tudomány nélkül szűkölködő emberek, a kikkel szemben a professzorok fel lesznek jogosítva a gúnyra, a lenézésre a kicsinylésre? Vájjon kasztokat akarok-e akkor létesíteni, amikor arra készült szakembereket óhajtanék a theol. kathedrákba. ? Hiszen akkor a szaktanárképzési intézmény másutt is *) E cikk aktualisabb tárgyak miatt késett. Szerk. kasztok felállításán munkál, akkor minden szaktudós eo ipso gyűlöli, lenézi, megveti a másik szakon munkálkodó embert. Ne fessük falra a rémképeket! A gűny és egyéb efajta gyöngeségek egyéni hibák, a melyekért az illető társadalmi osztályt felelősségre vonni nem lehet, s ha vannak kevély professzorok, ez nem a tanári intézmény rovására irandó fel, hanem az az illető személy egyéni gyarlósága. Meg hát azt sehogyse tudom érteni, hogyan szülne az én indítványom nagyobb válaszfalakat a »tudósok (tanárok) és tudatlanok (papok)« között, amint Csőszi már el is kereszteli a két osztályt, mint az ő javaslata. Hiszen az ő javaslata szerint is az érdemesebb, tudományosabb lelkészek emeltetnének a theol. tanszékekre, az elkülönzés s általában a kasztszellem okai csak ugy megvolnának s működhetnének, mintha az én indítványom szerint magántanárok foglalnák el idővel azt a polcot. Mind a két esetben közkivánság, hogy a theol. tanárok a tudomány lehető legmagasabb fokán álljanak. Azt hiszem, semmivel sem illusztrálhatnám világosabban Csőszi félreértését, mintha arra a kívánságára hivatkozom, hogy ha a zsinat az én javaslatom szellemében hozna törvényt, »azt is ki kell mondania más oldalról, hogy pappá, püspökké tanár csak pap hiányában választható«. Méltán feltűnést érdemlő logikája kuriózumnak megjárja, de komolyan nem vehető, már csak azért sem, mert míg az megtörténhetik s hangsúlyozom, nem is szégyenére egyházunknak, hogy magántanár hiányában pap ül be a theol. kathedrába, addig az elképzelhetetlen, sőt gyalázatára válnék lelkészi karunknak, hogy valamely papi (hogy a püspökit ne is említsem!) állás betöltésénél nem akadna arra érdemes pap és így kényszerülnének tanárra szorulni! Ezt mikor mondaná ki vájjon a lelkészi kar? De hagyjuk ezt, félreértetni nem ritka dolog. Sokkal fontosabb a Csőszi ur javaslatának megvizsgálása, a mely javaslatnak »könnyebb (!) valósíthatóságát, természetességét s célszerűségét — szerinte — senki se vonhatja kétségbe*. Miután az én igénytelen javaslatomra kimondja az anathemát, kimondja hogy »a célszerűségi elv, az atyafiúi békességes egyetértés fentartása, az anyaszentegyház jóléténék érdeke, '(m

e

lye

ket tehát én, öntudatlanul bár, mélyen megsértettem) határozottan megivánja hogy az ilyen, a bajt növelő gyógymódra figyelmét se fordítsa a zsinat, annál kevésbé kisértse meg alkalmazni*; egy »könnyen valósítható«, tehát egészen biztos módot ajánl a theologiai tanszékek betöltésére. S ez az, hogy: »emelje fel a zsinat a professzorok fizetését a legelső papságok díjazásának magasságára, hogy ne kezdő ifjak, de kész tudósok, tudós nagy-papok jöjjenek s foglalják el örömmel a megtisztelő állást*. Nézzük meg csak az ajánlott tervet, a >könnyebb valósíthatóság* világítása mellett, mert ezt az érdemét különösen kiemeli Csőszi a maga tervezetének. »Ez kevesebbe fog kerülni a magántanári kathedrák felállításánál.* Vájjon csakugyan ugy van-e? Magántanári kathedrát, amelynek felállítását cikkembe különben e Lap szerkesztője szúrta be, cikkem