Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-04-21 / 20. szám

Pusztulnak végváraink. »Puszlulunk, veszünk, Mint oldott kéve ...« Nem tudom, ki mint van vele, de én a jubileumos zsinatnak megtartását sem sürgős szükség által indokolva, sem eddig való alkotásai által igazolva nem látom. Bár csalódnám! De én ugy vagyok meggyőződve, hogy a mi protestáns evangéliomi életünk újjászületését sem a kifogástalan és örökös administratio, sem a még oly erős centralisatio, sem külső fényre törekvő irányzattól nem várhatjuk; hanem igenis egyedül az evangelizáció, a belső építés, a morzsalékok összeszedésének. megtartásának lassú, csendes, de folytonos hangvamunkásságától. Nekünk nem külsőségekre, hanem a belső evangéliomi keresztyéni szellem fejlesztésére kellene gondunkat fordítani. E nélkül testet építünk; de lélektelent. Az admínistrativ §§-ok soha, hanem csak a hitbuzgóságból eredő belső összetartozandóság érzete, a vérünkbe beszivárgott igaz krisztusi evangéliomi szellem tarthatja össze egyházunkat. Gondolt-e erre a zsinat? tett-e intézkedéseket, melyek a holt testet élővé tennék? nem kerülte-e figyelmét, hogy egyházunk a rohamos emelkedést, melyet a kor szelleme megkíván, a háromszázadon át elavult fizetési szervezetével el nem bírhatja; hogy a fokozódó kőtelező terhek, melyek eddigi egyházi életünkben nemcsak - szokatlanok, de merőben ismeretlenek valának, megfelelő előnyök nélkül, hova a legkiterjedtebb anyai gondozást is számítom, visszahatást fognak kelteni; s kedvező alkalmat adnak a mindegyre jobban-jobban résen álló ellenségnek elragadozni az őrizetlenül hagyott bárányokat, melyekből nyájak lehetnének. íme 10 év alatt nyájunk alig szaporodott, sőt a szaporodás természetes törvényéhez mérve: fogyott; a legfélelmesebb nyáj pedig egyre nő. Belső misszió, az evangéliomi testvéri közösség s szeretet érzéséből folyó eleven gondoskodás, a protestáns öntudat erősítése, az anyaszentegyházhoz való törhetlen ragaszkodás, hitbuzgóság fel költése, ápolása gazdagokban, szegényekben, nvájakban, elszórt csontokban, árvákban és özvegyekben, mindenütt; ez az, a mire nekünk égető szükségünk volna; ez az, amit a közigazgatás eredményezni soha nem fog. Átlátta ezt a katholicizmus régen, bölcsen és okosan. Megtanították a 70-es években az ellene fordult közvélemény tanulságai, hogy híveinek, ha ugy tetszik a közvéleménynek, a korszellemnek nem dogmákra, nem §§-ra van szüksége, hanem igenis vallásos csendes lelki munkálkodásra. Ugyanazért nem vette föl a nyilt harc keztyűjét, hanem felfogva hivatását, alapjában kezdette rekonstruálni roskadozó épületét. Kezébe vette a nőnevelést, szaporította a tanítórendeket, visszaállította a jezsuitákat, temérdek apácát növelt, jól fegyelmezett táborkart alakított, mely igen helyesen a gyermekből készít magának a jövőre ellenállhatatlan hadsereget. E busz éves munka bámulatos eredménye napról napra szembetűnőbb. Röviden csak a közvélemény hihetetlen fordulására utalok, mely sajtóban, törvényhozásban, társadalom- és egyesek keblében szinte érthetetlen. A 70-es évek elején kis hijja volt. hogy a néhai »Reform« egylet a katholikus műveltebb elemet is magához nem vonta; a protestántizmus mondhatom az elismerés délpontján állolt. Ma, ne tagadjuk, épen megfordítva van. Akkor nevetség tárgyává tette volna magát, ki egy társadalmi intézet vezetését apácákra akarta volna bizni. Ma, Nagyváradon nem kisebb egyén, mint a méltán nagytekintélyű Tiszáné győzetett le, s a vármegyék a példán okulva, s ne tagadjuk, megváltozott érzelmük irányát is követve, az árvák filléreiből gyűlt vagyonból sorra alakítják a proselyta-nevelő intézeteket a római egyháznak. Igy tett — mint ismeretes — Baranyamegye is árvaházával, mely ellen hasztalan maradt ismételt felebbezésünk. A belügyminisztériumnak, a vármegye minap tartott közgyűlésén kihirdetett leirata, a felebbezés okaira nem reflektálva, annak egyszerű félre-tételével a vármegye határozatát indokainál fogva (olcsóság) helyben hagyja, azzal a megjegyzéssel, hogy az első §-ra (az árvaház felekezet nélküli,) szigorú gond fordítandó, s panasz esetén a vármegye vizsgálatot indítani tartozik. Risum teneatis! a felekezetnélküliség fentartása hat évig tartó apáca-gondozás után!.. Hiszen azt az árvát aranyszájú szent János se téríti vissza többé a kereszt vetéstől, olvasótól, Szűz Máriától, s bizonyos, hogy alig fogja várni 18 éves korát, hogy megszeretett anyaszentegyházának keblére dőljön, vagy mint a jezsuiták mondják: visszatérjem. Ezek a vármegyeinek nevezett — voltaképen pápista — árvaházak megannyi melegágyak lesznek, melyekből nem a protestántizmus gyümölcsös kertje vesz növekedést. És ilyen történhetik a XIX. század végén. És a prostestántizmus anynyira elvesztette befolyását, hogy ezt megakadályozni nem birja; hatalmasaink az ily kérdésekkel vagy nem törődnek, vagy hatástalan marad befolyásuk. És . . pusztulunk, veszünk, és a jövő század reggelén támadni fognak ujabb Pázmánok, talán a legsiralmasabb árvaságra hagyott papi árvákból, kik a renegát dühével üldözendik az egyházat, melyért őseik meghalni is készek valának, Azért, ha egyebet nem tehetünk, helyezzünk őröket az ily végvárakba — mig bástyáit le nem rombolja az ellenség. Ne sajnáljuk az áldozatot, hogy ily helyeken lelkes, halálig hű és buzgó