Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-03-27 / 15. szám

untalan az Istenben vetett erős bit, s a golgotai keresztet békén hordozó hű tanítvány képe nyil meg lelki szemeink előtt, ki, mint a mesebeli Phoenix, igazán saját vérével táplálta s tartá össze egyházának szétüldözött gyermekeit s az elszórt csontokba uj életet lehelni élte végéig soha egy percig sem szűnt meg. Kell-e mondanom mennyit irt és mennyit tett mint tanító? Ám vegyétek elő korunk nagynevű s sokszor nagyobbképü paedagogusai azokat a százados portól lepett sárgult köteteket s mutassátok meg, tettetek-e többet, tett-e háromszázad azóta annyit, mint a mennyit az az egyszerű, bujdosó hazátlan és sors üldözött szegény tanító csinált. Mutassatok csak egy didaktikai tételt, mely nem az ő lelkének sugallatából eredt s a methodikának általatok összekúszált labyrinthjából adjatok egy az ő utasításainál rövidebb uton kivezető Ariadne-fonalat. Semmi sincs uj a nap alatt. A végtelen idő méhéből koronként, ujabb meg ujabb eszmék bukannak ugyan elő, de ha levakarjuk róluk koruk mezét, azt, amit talán az eszmék divatjának lehetne neveznünk: el kell ismernünk, hogy munkásságunk száraz ismétlésnél, félig vagy addig sem sikerült toldozás-foldozásnál aligság-alig valamivel több. Azok a nagy szellemek, kiket a természet örök rendje, az általunk fel nem fogható gondviselés századonként vagy századokként az idők folyamába beállít, hogy mint világító tornyok irányt jelöljenek koruk törekvéseinek, ha vissza-vissza térhetnének közénk tovább fejleszteni azt, melynek befejezésétől a közös emberi végzet eltiltá őket: nem mondom, hogy előbb nem menne az emberi művelődés ügye, de a termékeny napokra következő meddő századok látása csaknem kétségbeejt céljaink elérhetésének kérdése felől s nem ritkán a régiek szellemében láttatja vélem az uj idők bekövetkezésének legbiztosabb zálogát. Sem bölcselkedni, sem szóharcot zúdítani fejemre nem akarok, de nyil tan kimondom, hogy nevelés- és oktatásügyi állapotaink s az ezek tisztázását célzó törekvések siralmas útvesztőbe jutottak, melyből régi mestereink szelleme nélkül aligha juthatunk ki. Az igazi tudomány nem rengeteg ismeretek, körmönfont rendszerek, hanem kevés elvek tökéletes felfogásában s gyakorlati alkalmazásában áll, s a tanítás célja nem lehet más, mint helyes útra vezetni a tudvágyó értelmet, röviden szólva: az egyént veleszületett tehetségeinek helyes használatára vezérelni egy, a különböző korok világnézetének megfelelő munka és gondolatkör keretén belül. Mindenki csak saját kora eszméinek lehet apostola s bár egyik kor a másiknak alapjára kell, hogy építsen, mindazáltal állandó kérdés marad az is, hogy p. o. az oktatás- és nevelésügyi rendszerek és módszerek örökös változtatgatása igazán szükséges-e s az e tekintetben való stagnációt jogosan nevezhetik-e visszaesésnek. Véleményem szerint nem. Mert bármennyire előhaladott is korunk, például psychologiai ismeretek tekintetében, a tanulás föltételeit alig tette valamivel kedvezőbbekké a mult. századok hason törekvéseivel összehasonlítva; az ismeretek elavult tartalmát kicserélte ugyan, de a midőn ezt tette, ismeretszerzési módja csak a régi maradt és pedig meglehetősen megrontott alakban, mert az anyaghalmazba fullasztott értelmi képesség elvégre is tehetetlenül áll szemben úgy önmagával, mint kora nagy problémáival. A test megöléséről nem is szólok, beszéljenek erről a nyolc, tiz, tizenöt éves, naponként öt-hat órán át zárt levegőjű tantermekben elsatnyuló, összetöpörödött, ifjan megvénült tanítványaink. Nézzétek meg Komenius tanítványait, kik a nap délelőtti óráját elméleti ismeretek, a délután két óráját pedig gyakorlati ügyesség megszerzésére fordították és válaszszatok és Ítéljetek. De még mindez hagyján volna, csak aztán az élet hasznát vehetné az iskolai hosszas kinzatás utján elért eredményeknek, csak ne az iskolának tanítana hát az iskola s ne az élet lenne kénytelen képére idomítani a rosszul formált embert s nagy kárával mindkettejüknek. Az iskolának senki sem köszönheti szellemi nagyságát, legalább napjainkban nem, s sok nagy ember méltán sajnálja kárba veszett sok iskolai idejét, mely tehetségének meg nem felelő térre kényszerűé figyelmét fordítani egy nagy hangú frázis: az általános műveltség megszerzése nevében Ezért üres a mai kor ifjúságának lelke ismeretgazclagsága mellett is; ezért ritkák a nagy jellemek; ezért sínlődik társadalmunk a nyomor és szellemi proletárizmus s a szédelgés és protekción élősködés kétségbeejtő nyavalyájában. Ezért pang a hitélet s ritka az önérdeknélküli munkásság úgy a szellemi, mint anyagi téren. Az eszmék zavarában vergődő lélek kétségbe esik s feledi léte célját; az ember embertársában csak érdektársakat lát és keres s elfeledi, hogy mindnyájan egy test és lélek vagyunk; a tudós tudománya végtelenbenyuló mezején, iránytű nélkül tévedez s egy összhangnélküli munkazajjal telt század ragadja magával a tétovázó s megváltó eszmét kereső kor gyermekeit. Adjátok vissza Komenius iskoláját megújított tartalommal a világnak! Gyújtsátok meg a hála, kegyelet és elismerés oltártüzét annak bölcsője felett, kinek kis világa szeretettel s értelemmel magába ölelte az egész nagy világot! Szalay Károly. 29*