Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-03-20 / 13. szám

hettek, mely a legújabb kor szülötte; amely korunkban intézményeket épen ugy mint egyeseket tönkre tesz vagy elsatnyítani képes és a mely hazai protestáns tanügyünket legjobban fenyegeti. Az a szegénység, mely a társadalmi és családi életet folytonosan gyötrő aggodalmak láncolatává teszi; amely — igen sok esetben — az egyént és pedig a hivatásánál fogva épen nem anyagi küzdelemre hivatott egyént, a protestáns tanárt, a maga szükséges kiművelésében, munkásságának kedvvel és lélekkel való folytatásában akadályozza; amely intézeteknek és egyeseknek egyaránt lehetetlenné teszi, hogy a kornak eszméivel, találmányaival, a tudományok haladásával megismerkedjenek és lépést tartsanak és azokat a tanítás közjavára értékesíthessék. Ez az a sötét gond, mely a protestáns tanárok legnagyobb részét, — ez idő szerint — családi körében is kiséri és néha talán tanszékében is mögötte ül. Főtiszteletü és méltóságos zsinat! A protestáns tanításügynek nemcsak felvirágzása, hanem egyenesen fenmaradása követeli, hogy a protestáns tanárok ezen anyagi gondok életgyötrő súlyától legalább némi részben megszabadíttassanak és így számukra az állami középiskolákkal való nemes verseny, mely most is már csak nagy erőfeszítéssel és nem is mindenütt bírunk meg — a jövendőben lehetetlenné ne tétessék. E tekintetben döntő, egyenesen életbevágó kérdés a nyugdíj kérdése. .Jelenleg ugy áll a dolog főtiszteletü és méltóságos zsinat, hogy megdöbbentőnek kell mondanunk azon különbséget, mely az állami és felekezeti tanár anyagi helyzete közt van. Ugyanazon pályát végezve, ugyanazon vizsgálatokon menve keresztül, tehát teljesen ugyanazon képesítéssel. az állam és a felekezet szolgálatában álló középiskolai tanárra egészen különböző jövendő vár. Amaz — a családot nem is említve — 30 esztendei szolgálat után, 1700 frttól fölebb terjedő nyugdíjjal ellátva, nyugodtan élheti le hátralevő pár esztendejét, azon tudattal, hogy élete javát hasznosan töltötte el, mind a közügyre, mind magára nézve. A protestáns tanár előtt ilyen kilátás nincs. Neki az életnek 70-ik esztendeje vagy a tanári pályán az államinál jóval csekélyebb díjazás mellett eltöltött 40 esztendő, — nem a nyugalmat, hanem a nélkülözést, néha a nyomort jelenti, vagy azt a kényszerűséget, hogy megfogyatkozott testi és lelki erejével halála napjáig mint tanár legyen terhére és hátramaradására a reá bizott fontos ügynek. És halála nem a fegyverrel kezében eleső katonának halála a harcmezőn, hanem szánalomra méltó végkimerülés olyan fegyverek súlya alatt, miket forgatni már alig bír s vagy magát, vagy a tanítás-ügyet sebzi meg vele. De főtiszteletü és méltóságos zsinat, ez nemcsak a jelennek itt-ott már elő is fordult jelensége, hanem a jövendőnek biztos képe is. A jelenleg munkálkodó protestáns tanári nemzedékben van egy réteg, a mely még a régi tanárképzés növendéke. Ezen nemzedék némán tűri sorsát és bevárja végzetét. A valódi veszedelem, mely a jövendőt fenyegeti, az ifjú tanari nemzedéknél van. Lehetetlen, hogy a protestáns ifjú, ki a tanári pályát elvégezve, vizsgálatait letette és a protestáns iskolában nyer alkalmazást, ott — még ha felekezete iránti forró lelkesedés lángol is keblében — el ne keseredjék jövendőjének vigasztalan kilátásai felett. Legnagyobb biztos nyugdíjunk — talán csak egy iskolában — 1000 frt; sok esetben semmi; sok esetben örülhet az érdekelt, ha két-háromszáz forintra van kilátása. És főként ebben leli magyarázatát azon a legutóbbi időkben megdöbbentőleg sűrűn előforduló tünemény, hogy középiskoláinkból legjobb fiatal erőink, majdnem mind menekülni igyekeznek és a folytonos tanár-vándorlás, a helyettes és segédtanároknak már-már állandóvá létele némely középiskoláink tanítását és fegyelmét már-már aláásta. Aki marad, azért marad, mert kénytelen vele. És mathematikai bizonyossággal ki lehet számítani, hogy egynehány — 10—15 év alatt — protestáns középiskoláinkban az országos tanári állománynak leggyengébb része fog maradni. Egyes tanszakokban az államnál még mutatkozó erős kereslet is nemsokára rendes medrébe tér és a protestáns felekezet alig fog kapni a jobb tanárokból. Már most is főtiszteletü és méltóságos zsinat, kénytelenek vagyunk bevallani, hogy az iskolai téren itt-ott történelmi multunk és a tanügynek tett szolgálataink erkölcsi kamatait is fogyasztjuk. Mert a magyar nemzet társadalmának közvéleménye megérzi a hálát, melylyel irántunk tartozik és fogyatkozásainkat eltakarja. De mindig ez sem tarthat. A dolgok végső kényszerűsége előbb-utóbb oda hajt bennünket, hogy a versenyt az állammal teljesen fel kell vennünk. Azért folyamodunk tehát a főtiszteletü és méltóságos zsinathoz, méltóztassék eszközöket és módot találni, amelyekkel a prot. középiskolai és eshetőleg felsőbb tanintézeti tanárok nyugdíjazásáról szóló, még most a magas kormány kezében levő törvényjavaslat sorsát minél előnyösebben és megnyugtatóbban előmozdítani lehessen. Hogy és miképen: hivatalosan vagy magánúton történjék-e legcélszerűbben, azt mi nem tudhatjuk és a főtiszteletü és méltóságos zsinat bölcseségére bizzuk. De tudjuk a múltból, hogy befolyásos és tekintélyes hitsorsosaink közbenjárása sok esetben tudott ilyen, a protestantizmus közjavát érdeklő kérdésekben jó eredményeket felmutatni. És megvalljuk, hogy ezen nyugdíj-szabályzat feltételei anyagi hozzájárulásunk terhelő vagy könnyebben elviselhető mértéke is fontos kérdést képeznek előttünk. És minthogy ezen törvényjavaslat már készülőben van, az időnek rövidsége miatt azt kérjük a főtiszteletü és méltóságos zsinattól, hogy — feltéve azt, hogy ezen törvényjavaslat egyházi és iskolai autonomiánk épségét meg nem támadja — ennek alapgondolatát épen ugy, mint egyházkerületeink és nemcsak tanárkaraink, hanem tanügyi testületeink is tették, elvben elfogadni és ezen elvnek a protestáns tanításügyre minél kedvezőbb feltételek-