Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-03-17 / 12. szám

leg sem áll,) hanem a minisztérium egyes osztályai egymástól teljesen függetlenül csinálták tervezeteiket s amint a miniszter vagy az államtitkár egyikmásik szakhoz sejtett valamit, azt tódozta-fódozta, vagy amint mondani szokás reformálta, mindig az illető szakoktatás hátrányára. A rozzant taliga meg csak csikorgott-nyikorgott tovább, de köszönet nem volt benne. A jelenlegi államtitkár (nem a miniszter, mert hisz mindenki tudja, hogy gróf Csáky Albin teljességgel nem arrogálja magának a szakféríiuságot) ujjá akarja alkotni egész tanügyünket. Megkezdte legfelül, az egyetemen, mert hisz ahhoz ért legkevesebbet. Tanpénz-reformja az első intézkedés, mely a legnagyobb igaztalanság valódi tudományos emberekkel szemben. Ez elég ott egyelőre, az egyetem most marad ugy. Jön a középiskola: a kél fajta iskola összecsapatik egybe, megvan az egységes középiskola. Hisz ez könnyen megy! Aztán jön az elemi iskola, melyből elveszszük a IV. osztályt s készen van az is. S e nagy reformok után pihenhetünk egyet, mig majd uj miniszter vagy uj államtitkár nem jön. dr. b. j. ISKOLAÜGY. A theologiai tanárkérdéshez. Az u. n. theologiai magántanári kérdés, szerintem, nem csak a néhány diplomás ifjú ember (kenyér) ügye, hanem az egyetemes egyház nagyfontosságú dolga. Ennek helyes rendezésétől függ jórészt, hogy a jövő évtizedben megüresülendő theol. tanszékek kitűnő erőkkel töltessenek be s leendő tanáraink tudós professzorok legyenek. S midőn a konvent a magántanári intézményt, bár félszegen is, megalkotta, erősen hiszem, hogy a Rácz Kálmán felhozta objectiv (a theol. tudományok színvonalának emelése, beédesgetvén az ifjakat a theol. nagy csarnokába s megkedveltetvén velők a búvárkodást) s subjectiv (egyesek tudományos készültségének címadás által való kitüntetése) okokon kívül fő "célként szakképzett, tudós tanári kar teremtése lebegett szeme előtt. Ez a képzelhető bölcs s majdan hasznosan gyümölcsöző intenció. Papságunk tudományossága színvonalának emelése s hivatásának tudatára ébredése — nagy részt — ettől függ. ezzel áll vagy esik. És épen a cél nagysága és fontossága miatt a valósításra szánt eszköz — magántanári diploma kívánása — kicsiny, nem elegendő, sőt tévesztett. Mai formában bizonyára az. Mert hisz azt senki nem gondolhatja, hogy a magántanári vizsgát sikerrel kilálott ifjú immáron kész tanár, szaktudós (tessék elhinni, külföldön mosolyognak azon, hogy nálunk 26—28 éves kezdő emberek ülnek a tanári székbe!), az sem bizonyos, vájjon lesz-e valaha? A magántanári dolgozat mindössze csak arról kezeskedhetik, hogy az ifjú a német, holland vagy angol theol. irodalom egyik ágának néhány nagy müvével ismerős s talán néhány eredeti eszméje, önállóságra törekvése is van (leginkább a magyar prot. egyház történelemben, úgy hogy ez csaknem más szempont alá esik!); egyszóval rendelkezik az eszközökkel, hogy hosszas, kitartó tanulmányozással szakember, tudós tanár lehessen. Ugy, de ki tagadhatná, mindezen eszközök kezében vannak a német, angol vagy francia nyelvvel ismerős törekvő ifjúnak is, ha nem járt is külföldön (bár ez mindesetre előny) és nem tett is magántanári vizsgát; amint hogy ma is vannak diploma nélküli tudós tanáraink is. Ha tehát az oklevél nélküli ember ép úgy lehet jó tanár, mint a diplomás s a magántanári titulus nem biztosítéka a tudósságnak: hangzatos ugyan de meglehetős üres cím s a vizsga kívánása fölösleges. Jelen állapotban nem maradhat; vagy egészségesen kifejlesztendő, (én képzelni sem tudom miként), vagy felfogásom szerint törlendő. A tanárválasztó testület ismeri emberei értékét diploma nélkül is, tudja, ki alkalmas a helyre. Igaz, hogy ezáltal a mostani néhány ifjú magántanár talán nem jutna egyszerre kathedrába s megtörténhetnék rajtok a szégyen, hogy a lenézett papi oklevéllel kellene kenverőket megszerezni. Ez a megaláztatás bizonyára szívfájdalmat okozna nekik (bár nincs kizárva, hogy arra termettségöknek jelét adva tanárságot kapjanak!); de ez a sérelem (?) nem ér föl azzal a sok kellemetlenséggel, súrlódással, mely a magántanári intézménynek Rácz K. javasolta rendezése által keletkeznék az egyházban. Mert ha felállíttatná is a zsinat (hol a pénz ?) a rendesek mellé a magántanári kathedrákat: csak néhány ifjú ember kapna kenyeret, a többinek (talán nem kevésnek) továbbra is csak'^« hangzatos, de üres cím» maradna a diploma. Nem szólok arról, hogy a tanuló ifjúság mennyire szokta kedvelni a magánleckéket, azt sem számítgatom, mily rendkivüli tudományos eredményei lennének a célzott magántanári intézménynek (meglehet igen nagy: én nem tudom!); annyit azonban merek állítani, hogy az a szép egyetértés és egy célra való törekvés, mely a papi s tanári kar közt ma fennáll, meg fog szűnni, lesz tudósok (professzorok) kara és tudomány nélkül szűkölködő papi osztály. Mert a magántanári kathedrák felállításának biztos következménye leend, a két testületnek éles megkülönböztetése s munkaterök egymástól való teljes elszigetelése; vagyis — mint Rácz K. már fennen hirdeti — minthogy a tanársághoz igen nagy tudomány kívántatik, mig a papságban kevesebb tudomány nagyobb életbölcseséggel párosulva többre képes: ne vágjuk sarlónkat egymás búzájába s mondjuk ki, hogy «rendes theol. tanár csak a magántanárok közül választandó s csakis ilyen hiányában választassák tudományos készültségének jelét adó rendes lelkész is*. Nagyon helyes ! Ne vágjuk sarlónkat egymás búzájába! S minthogy a papsághoz kevesebb tudomány és nagyobb életbölcseség kívántatik (ezzel pedig a soha papi munkában nem forgolódott tudós professzor urak bizonyára nem birnak!) mondjuk ki, hogy papi s az administrátori ügyességet és kormányzói bölcseséget ugyancsak megkívánó püspöki székbe csak papok választandók s csakis ilyenek hiányában választhatók a lelkészi functióban némi jártassággal biró tanárok. Quod uni justum, alteri aequum. Gondolom, senki sem akarja a papjaink s tanáraink közt fennálló szép, békés viszonyt szántszándékkal felforgatni és a bár némileg különböző módon, de egy cél, Isten országa építésében együtt munkálkodó atyafiakat (pláne épen egyházi törvénynyel!) két külön egymással torzsalkodó, gúnyolódó kasztra szakítani. Pedig Rácz K. indítványa, törvénynyé válása esetén, elkerülhetlenül ezt eredményezné. Lenne tudósok (alias professzorok) és tudatlanok (papok) osztálya egymástól egészen elkülönítve, ha nem szembeállítva s munkálkodásukban jó részt nem is