Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-02-25 / 8. szám

állam ily alkuba nem akar bele menni és nem is mehet be. Vonjuk meg tehát a határvonalat a közt, amit a prot. egyházak az államtól méltán igényelhetnek és — hiszszük — meg is kaphatnak, s a közt, amit nem kívánhatnak, és ami el sem érhető. Elsőben is bizonyosnak — protestáns érdekből kétszeresen bizonyosnak — látszik előttem, hogy valamennyi hazai félekezet a maga szorosan vett egyházi életének, kultuszának szükségleteit, igazgatásának költségeit saját vagyonából és erejéből tartozik fedezni és viselni. Hogy a két prot. egyház már e téren is azon hátrányban van a többi keresztyén vallásfelekezetekkel — különösen a katholikusokkal — szemben, hogy teljesen a saját híveinek eddig összehordott és tőkésített adományaira, valamint az egyházi rendszeres adózás és az önkéntes adakozás folyvást buzgó forrásainak jövedelmeire van és lesz utalva, s nem meríthet századok vagy épen a királyság kezdete óta meglevő uradalmak és alapok dús kamataiból: az egy elvitathatlan tény, melyet azonban megváltoztatni nem lehet. Ez, mint előbbi cikkemben említve volt, a történelmi fejlődés eredménye s másfelől önkormányzati jogunk által reánk rótt kötelesség, melynek megfelelni tudunk is, akarunk is. Más elvi szempont alá esnek azok a terhek, melyeket a felekezetek —- s mint kimutattam: kiváló mértékben a protestánsok — közoktatásügyi célok és intézmények érdekében viselnek. A közoktatásügy eminenter állami föladat, melynek teljesítésére az államhatalom nem is kötelezheti s nem kényszerítheti a felekezeteket, azzal a kivétellel, hogy felügyeleti jogánál fogva megkövetelheti a felekezeti iskolai célokra szánt hagyományok és alapítványoknak mindenkor ily rendeltetésök szerinti fölhasználását. Az államnak tehát saját föladatát képezi az alsó, közép- és — leszámítva a lelkészképző intézeteket — a felsőbb iskolák fölállításáról és föntartásáról való gondoskodás, mi mellett a felekezeteknek fönmarad azon természetszerű joguk, vagy inkább kötelességük, hogy az alsó- és közép-íoku tanintézetekben a vallásoktatás és a vallásos nevelés szükségleteiről legjobb belátásuk szerint gondoskodjanak. Az állam e törekvését, mihelyt a megvalósításra szükséges anyagi tehetség párosulna az akarattaljogosultnak kell elismerni, sőt magyar nemzeti szempontból célszerűnek is volna mondható. Nem tartanék azon veszélyektől, melyek nagyon sok prot. ember lelkét visszariasztják attól a gondolattól, hogy iskoláinkat — természetesen a többi felekezetekkel együtt — átengedjük az államnak. Az, amit az egyház az iskolákra való közvetlen befolyás és a velők való együttműködés megszüntetése révén veszíthetne, bőven visszatérülne a vámon, a melyet ily módon fölszabadult vagyoni és szellemi erejével a szorosan vett egyházi élet intensiv ápolásából és a belmisszió intézményeinek fejlesztéséből szedhetne. Ám ez állapot létesülése a mai idő szerint nem függ a felekezeteknek se jó akaratától,"~se vonakodásától. A magyar állam, javult pénzügyi viszonyai mellett sincs s valószínűleg nem is lesz egyhamar abban a helyzetben, hogy az iskolák föntartásáról saját számlájára maga gondoskodhassék, és igy az egyházak közreműködését, anyagi és szellemi támogatását a közoktatásügy terén nélkülözhetné. Másfelől valamennyi felekezetek közt bizonyára a protestánsok volnának az utolsók, kik az egyház testével századok óta összeforrott, a szabad vizsgálódás szellemének hajdan egyedüli véd váraiul szolgált iskoláik birtokáról vagy autonom vezetéséről lemondani hajlandók lennének. Vonjuk le most már e kölcsönös tekinteteken alapuló helyzetből saját felekezetünkre nézve a következtetéseket, azzal a nyíltsággal, melyet a meglevő bajok orvoslásának szüksége megkíván; azzal a tapintattal, melyet a többi felekezetekkel való békés egyetértés ajánl és azzal a hazafias mérséklettel, melyet a magyar állam érdekei iránt tanúsítanunk kell. E szempontok figyelembe vételével, a megoldás, mely mindkét felet kielégítheti, mely igazságos voltánál fogva a többi hazai hitfelekezet érzékenységét s érdekeit sem sértené, csak abban állhat, hogy az állam juttasson évenként az országos költségvetésben a protestáns egyházak részére, közoktatásügyi (nép- és középiskolai) célok előmozdítására adandó segély címén, egy oly állandó összeget, mely lehetővé teszi egyrészről azt, hogy ez egyházak saját hitéletök fejlesztésére s vallás-erkölcsi intézményeik szükségleteinek kielégítésére fordíthassák önerejük nagyobb részét, másfelől pedig a törvény és az államkormány által megkívánt minőségben tarthassák fönn népoktatási intézeteiket s gimnáziumaikat, s azokban a tanítószemélyzetnek tisztességes fizetést adhassanak. Zelenka püspök, többször idézett munkálatában, az ágostai ev. egyház által e célra igénylendő évi segélyösszeget 250 ezer forintra teszi, mint a melvlyel el lenne érhető, hogy a nevezett egyház a maga lelkészeit, tanárait és tanítóit a megélhetés és hivatásukban való sikeres működés föltételét képező minimalis javadalmazással ellássa. (A lelkészek minimalis fizetését pl. 800 forintban véli megállapítandónak.) A református hitfelekezetnek hasonló célból és címen adandó rendszeres állami segély mérvére nézve nem állanak rendelkezésre biztos támpontot nyújtó adatok. Hiszszük