Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-02-18 / 7. szám

ö8 PROTESTÁNS EGYHÁZI ÉS ISKOLAI LAP. 1. szám. kis mértékben járult a hajdani erdélyi fejedelemségben — az uralkodók kegye s az állam és gazdag kegyurak bőkezű gondoskodása, melynek csaknem kizárólag köszönheti a katholikus, sőt részben a görög-keleti hazai egyház is, a püspökségek és szerzetes-rendek, apátságok, káptalanok és némely plébániák roppant vagyonát. A protestáns egyházak tulajdonát képező vagyonérték összehordásában tanúsított áldozatkészség azonban még korántsem tünteti föl a protestáns felekezetek híveinek teherviselési erejét és kötelességét. Mert a kimutatott vagyonnak igen tetemes részét templomok, iskolaépületek, földbirtokok képezik, melyek a gyülekezetek, lelkészek, iskolák és tanítók használatára, illetőleg javadalmazására szolgálnak, vagy pedig mint alapítványok, különleges célok (ösztöndíjak, nyugdíjak és gyámsegélyek) előmozdítására rendelvék. A tőkevagyon jövedelmein kívül tehát az egyes egyházközségek tagjai állandó pénz- és terménybeli adóval vannak megróva, hogy annak hozadékából fedezzék egy házi életök összes szükségleteit, fizessék a papot, tanítót; kielégítsék az egyházkormányzat költségeit az egyházmegyén, egyházkerületen, konventen, zsinaton; föntartsák népiskoláikat, nőnevelő-intézeteiket, gymnáziumaikat, főiskoláikat, árva-, kór-és szegényházaikat, gyámoldáikat. És ha uj templomot kell építeni, nem nyúlhatnak gazdag templomalapok jövedelméhez, hogy belőle a pécsi székesegyházhoz hasonló műremeket alkossanak, hanem saját szegénységekből kell építeniök; és ha szűkölködő egyházaikat fölsegíteni, hitfeleiket s egyúttal a magyarságot az elpusztulástól megmenteni kell: ismét csak a hívek adakozásának, vagy rendszeres adózásának kiapadhatatlan kútfejéhez járulnak, mert egyebütt és másban nincs segítség. így történik aztán, hogy a protestáns magyar ember — nem számítva egyes jóltevőknek évenként nagy összegekre menő önkéntes adományait — egyházi adó és szolgáltatások cimén állami adójának 25, 30, 50. 80 százalékát, de beavatott és az egyes vidékek viszonyait ismerő férfiak tanúsága szerint sok helyen az állami adónak kétszeresét, háromszorosát, sőt négyszeresét is fizeti egyházi és iskolai célokra. Hogy egyházi életünk, igazgatásunk és intézeteink költségeinek előteremtése végett régebben teljesen saját erőnkre vollunk utalva, a miatt jogosan nem emelhetünk panaszt. A történelmi fejlemények következése volt ez. A hazai prot. egyházak az államhatalommal vívott küzdelmek közt létesültek, szervezték magukat, alkották meg intézményeiket, önkormányzatukat, iskoláikat, mely utóbbiak az egyháznak olyannyira kiegészítő részei — mondhatnók szervei — valának, hogy náluk nélkül protestáns egyházi élet azon időkben még csak nem is képzelhető. Az államhatalom, mikor többé nem ellenséges, akkor legalább is neutrális álláspontra helyezkedett a protestáns felekezetekkel szemben; magukra, önerejükre hagyta őket; ha kulturális intézeteket tudtak létesíteni és föntartani: jó; ha nem tudtak: a katholikus kormányhatalom nem sokat törődött velők; a legfőbb felügyeleti jog inkább a gyanakvó ellenőrzés, mint a jóakaró ösztönzés jellegét viselte magán. Ámde az egyházpolitikai és a felekezetközi viszonyok lényegesen megváltoztak a jelen század folyamán, különösen annak második felében, és kiválóképen az utolsó 25 év alatt. A municipiumokra és hitfelekezetekre szétszakadt középkori állam modern alakulást nyert; az állami közigazgatás a maga erkölcsi és közművelődési tevékenységének körébe bevonta és szorosabban magához csatolta a különböző egyházakat, mint érdek- és munkatársait. A törvények és rendeletek végrehajtása, tehát állami érdekek szempontjából nagy mértékben igénybe veszi a felekezetek lelkészeinek és hatóságainak közremunkálását, idejét és erejét is, ugy hogy azok bizonyos ügyek körén belül épen ugy az állami közigazgatás közvetítőivé lettek, mint maguk a törvényhatóságok. Törvénynyel szabályozta az állam a nép- és középoktatás ügyét, rendeletekkel a felsőbb oktatást; megszabta minden fokozaton a tananyagot, az elérendő végcélt és a tanítandó ismeretek mértékének minimumát; felügyeletet gyakorol, hogy a felekezeti tanintézetek és azokban a tanítás a törvénynek és a törvényes szabályoknak megfelelő legyen, és erre a nyilvánosság jogának megvonásával kényszerítheti a felekezeteket. Mindez és ezeknek folyományai oly változásokat idéztek elő a helyzetben, a mely változások, midőn első sorban és kiválólag a protestáns egyházakra raktak uj terheket és róttak uj kötelezettségeket: kel! hogy az egyházak és az állam közt fönálló jogviszony tekintetében is éreztessék befolyásukat, és hogy kiegyenlíttessék a jogok és kötelességek közt megzavart arányosság. Hiszen maga az állam is elismeri elvben ennek szükségét, sőt gyakorlatilag is rálépett a kiegyenlítés útjára, midőn a prot. egyházaknak igen szerény mérvű évi segélyt nyújt az országos költségvetésben; midőn a népiskolai tanítószemélyzet nyugdíját országosan rendezte, és rendezni készül a felekezeti középiskolák tanárainak nyugdíját is; midőn egyes prot. gimnáziumoknak építkezésre, vagy föntartásuk szükségleteire segélyt nyújt; midőn a néptanítói fizetések minimumát — tehát a prot. intézetekre is kiterjedőleg — törvény által készül rendezni. Ámde mi mindezen segély ahhoz képest, a mivel a prot. felekezetek a közoktatás állami föladatainak teljesítéséhez hozzájárulnak?