Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1891 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1891-11-01 / 44. szám

ugocsai, n.-bányai n.-károlyi és szathmári traktusok; kész örömmel üdvözölték az alsó-szabolcsi, békés-bánáti, heves-n.-kunsági és n.-szalontai és igy 4 egyházmegye 9-czel szemben. Itt már igazán lehetetlennek látszott, hogy 9, 4 által megverettessék! És mégis úgy történt, mert a nagy általánosságban tartott s eléggé ismeretes érvek a legszélső határig vitt tusája után döntés alá bocsáttatván e szakasz, a lélekszám szerinti szavazat jogának behozatalát 29 ellenében 37 gyűlési tag támogatta felállásával az eredeti törvényjavaslat illető ajánlatát, a mely ha a zsinaton is keresztül lesz víve, úgy bekövetkezik az az abnormis állapot, hogy egy lelkész az ő egy presbyteríumával hat annyi számba megy, mint egy másik, vele egyrangu és hasonló feladatot teljesítő társa, s ő egymaga többszörös súlylyal veti fontosságát a mérőserpenyőbe akkor is, midőn egyházunk kormányzatáról, majd akkor, ha netalán hitelvi kérdések mérlegeléséről lesz szó. Én megvallom, egy egyénnek, vagy egy testületnek kezébe túlságos befolyást, többszörös jogot konczentrálni sehogy sem birom a vita folyama alatt ezen ügy javára hangoztatott demokrácziával összeegyeztethetőnek, sőt ellenkező nézetben lenni elég vakmerő vagyok, mert ki nyújt az emberi természet gyarlósága ellen kellő biztosítékot az iránt, hogy nem következik-e be az a semmi esetre nem kívánatos jelenség, hogy a gazdag jövedelem kényelmes élvezetén felül még a hatalom tudata, a befolyás fölénye is oda tapadhat a nagy és népes egyházak vezérférfiainak maguk viselkedéséhez és uralkodni fog a kaszt-rendszer. Nem mondom, hogy okvetlenül igy lesz, de hogy meg nem történhetik, mig gyarló emberek vagyunk, senki íia kezességet nem vállalhat. Mily lélekemelő, egész odaadást előidéző lenne mindnyájunkra nézve, hogy N. N. atyánkfia nagy jövedelmének békés élvezetében a maga és az egyház anyagi ügyei körül hasonlíthatlanul kevesebb gonddal és fáradozással hatszorosan, vagy még többszörösen is nagyobb hatalom és tekintély, mint vele egyenlő kvalifikácziójú, Isten országa építésében hasonló tevékenységet kifejtő szolgatárs, a kit a sors és emberek akarata oda kötött egy kicsi népességű ekklézsiához, a kinek úgy a maga, mint egyháza fenntartásának óriási terhe is nyakába szakad az Úr nyájának gondozása mellett; hát ha még arra is gondolunk, hogy majd alkalom adtán az a nagy fontosságú egyén az ő egy presbyteriumával a rendelkezésére bocsátott több szavazatot könnyen oda dobhatja, hol a helyett, hogy szolgálatot tenne anyaszentegyházunk ügyének, egyéni befolyás alatt, egyéni érdekek és szereplési vágyaktól megejtve, azok eszközéül engedi magát felhasználtatni, mig 12 fővel, 12 presbyteriummal ez már oly arányban kivihetetlenebb, mint a hogy viszonylik az 1 a 12-höz, a mikor is az előbbeni esetben egy ember megnyerésével kész a több szavazat, mig az utóbbiban a hány szavazat, annyi egyént és presbyteriumot kell kapaczitálni és érdekközösségbe vonni. Én nem tételezem fel, de a tanácsteremben olyasfélét is hallottam hangoztatni, hogy a többség előállításának ezen könnyebb módozata is bent rejlik a tervezők és pártolók czélzatában. Fel lett hozva a lélekszám szerinti szavazatjog megadásának méltatására az is, hogy azok nagy és népes egyházak, ugy a közigazgatási költségekre, mint a domesztikába is — s ide minden visszanyerhetési eshetőség kizárásával — nagy összegekkel járulnak, jóval nagy óbbakkal, mint a kevés híveket számláló ekklézsiák. Ezen érvelés az én felfogásom szerint nem eléggé humánus, még eddig legalább nem volt szokásban a segélyezésre adott összegek nagyságát mérlegelni s ennek fejében valamely rekompenzácziót keresni. Hiszen az evangyéliombeli özvegy asszony két filléres perselybeli adományát Idvezitő urunk többre értékelte, hogynem mint a több pénzt hányókét, és pedig minden valószínűség arra enged következtetni, hogy az özvegy, a mi tőle telt, minden fitogtatás és utószámitás nélkül adta a maga két fillérjét, mig a több pénzt hányók gondolat-hátterében meg lehet ott lappangott már valami testvérieden számítás, mely vagy feltűnést keres, vagy jogot igényel. Nem mondható hát egészen önzetlennek, éppen ezért kevésbé evangyéliomszerű ez az érvelés, mely ezen a módon eléggé merev és anyagias szempontból, legyen szabad mondanom — szeretetlenül bevonatott; de nézzük csak azt a mindenfelől már t. i. az ügy barátai részéről felhozott indokot, ugy a mint a valóság állitja elénk ; a domesztikai befizetés, — melyért hogy van, legyen áldott érette az Jr neve, valamint létrehozóinak emléke is — jövedelem arányában család főkre vettetik ki, természetesen a hálátlan talajú felvidéken, szegényes kis egyházban lakó reformátusok éppen oly arányban viselik e terhet, mint a jó Isten mindkét kezével megáldott, dúsan jövedelmező alföld népes és gazdag egyházainak tagjai, kik is azért, ha jövedelmük után többet fizetnek, összetett kezekkel adjanak hálát a nagy kegyelmű Istennek, hogy ezen nagyebb befizetésre rászolgáltak és anyagilag minden tekintetben szegényebb sorsú hitrokonaik fillérjei mellé az ő gazdagabb talentumaikat azon jól eső tudattal adhatják be az országos ládába, hogy azok onnan Istentől náluk kevésbé szerencsés vidékre és körülmények közé helyezett gyengébb erejű, sőt alig tengődő testvéreik megélhetésére, vagy vallás-erkölcsi hivatásuk kellő mértékben betöltése végett fognak kegyadománykényt szétosztatni. És már ez az igaz keresztyéni, ez az annyira jóleső tudat viszontszolgálatra, vagy bármi más módon nyilvánuló külső jutalomra soha eddig még nem számított s ha valaha számitana, vagy éppen követelődznék, kivetkőznék krisztusi jelleméből s azon evangyéliumi kijelentés valósítása helyett «a gazdag és szegény összetalálkoznak és együtt dicsérik az Istent», a hitrokonok között a szétválás, a nagyok és kicsinyek, a szegények és gazdagok közötti elhidegülés kőfala emeltetnék fel. A közigazgatási költségek meg lélekszám szerint vannak felosztva, egy krajezár pedig Makón is egy krajezár, mint Haranglábon ; a gazdag alföldi református is fejenként ugyanannyit fizet, mint a silány s értéktelen földet nagy költséggel és izzadással mívelő s mégis megélni alig tudó vidéken nyomorgó egyháztag. Látni való tehát, hogy a domesztikai befizetés nem gyülekezeti, hanem családfői teher, a közigazgatási költség éppen fejadó ; ha már ily módon t. i. a több közteher viselés alapján akarnák az illetők keresztülvinni a jogfejlesztést, végeredményül az jönne ki, hogy az egyes egyházakban a belhivatalnokok és az ekklézsia fenntartásához több fizetséggel és szolgálmányokkal járuló hívek maguknak nagyobb befolyást s az egyházi ügyeknek eldöntésénél több szavazatot fognak követelni és követelésük csak következetlenséggel lenne megtagadható. Ne méltóztassék feltenni, hogy azt én légből kapottan, mint frázist vetettem fel; igen sokszor volt alkalmam hallani lelkész választáskor, a mikor t. i. a tehetősebb egyháztagok kisebbségben maradtak, hogy az már mégis hallatlan, miszerint a félvékát fizető özvegyek és zsellérek, kik alig érzik az egyházi közteher viselését, választják a papot nekiek, kik amazoknál