Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1891 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1891-11-01 / 44. szám

lettel és bizalommal felkérem.*) ccÁron is megvegyétek a jó alkalmatosságot)) (Kolos IV: 5.), mondja az irás! Nagy-Kálló. Görömbei Péter. Mit is akarónk hát? Fájdalom, én nem vagyok oly kellemes helyzetben, hogy nagyobb érdeklődést biztosíthassak felszólalásom számára ezen kijelentéssel : ((régóta nem mártottam be a pennámat azért, hogy nyomda alá irjak»; mert viszonyaim ugy alakultak, hogy nagyon is gyakran kell nyomda alá írnom. Készséggel elismerem, hogy e körülmény szükségképen meg is látszik nálam is, mint bárkinél, a tentába mártott penna által vont fekete barázdák belső értékén ; de hát írunk, teszünk, csatázunk, kinek mikép adták az Istenek.**) Ezen készséggel elismert fogyatkozásom némi sovány kárpótlásául hadd beszéljek el egy kis történetet, mielőtt valósággal rátérnék arra, amit mondandó vagyok. A csak nem rég mult boldog időben, mikor még a balatonmelléki hegyeket gazdagon termő szőlővesszők koszorúzták, kedélyes társaság mulatott, ízletes ebéd után egyik hegyi szőlő barátságos hajlékában, midőn egyszerre a jelenlevők egyike rémülten tüzet kiált s a társaság tagjai, kézbe kapva egyegy nagy korsó bort, mivel víz természetesen nem vala kéznél, szaladtak a hajlék padlására s csak mikor a nemes bor jó részét már elöntözték a vélt tüz eloltására, vették észre nagy meglepetésükre, hogy a lenyugvó nap piros búcsúsugarai voltak okozói a rendkívüli nagy ijedelemnek és vészkiáltásnak. Önkéntelenül ez a kis történet jut eszembe, midőn hónapok óta hétről-hétre látom, sőt csaknem hallani vélem az egyházi lapok hasábjain a tiszteletre méltó intő szavakat, megdöbbentő vészkiáltásokat az egyházalkotmányt fenyegető pusztító túz miatt, melynek eloltására igen sok jelesünk a magasan járó elméleti fejtegetések egész lánczolatával, minden elismerést érdemlő buzgósággal és ügyszeretettel siet, hogy a fenyegetett épületet megmenthesse. Szükségtelen talán mondanom, hogy e kicsiny tűz, mely azonban nagy erdőt megéget, a zsinati törvényjavaslat 28. §-ának 11. pontja, *) Az egyetemes lelkész-értekezlet szervezését életre való, termékeny eszmének Iártjuk. Fődolog, hogy a conferentia pcistorcilis jellege szigorúan megőriztessék, közigazgatási és egyházpolitikai kerdések fejtegetése gondosan kerültessék. Az eszme iránti rokonszenvünk kifejezése mellett bizalommal kérjük lelkész-társainkat, hogy a tervhez — különösen a kiviteli módozatok szem előtt tartásával — hozzá szólani szíveskedjenek. Szerk. **) Lapunk álláspontja ismeretes e kérdésben, Ez eltérő felfogást az «audiatur et altéra pars» elvére való tekintettel közöljük. Szerk. melynek foglalata az, hogy a felsőbb egyházi testületek és hatóságok tagjainak és tisztviselőinek választásánál a 2000 léleknél népesebb egyházaknak fokozódó mértékben, egész 12-ig mehető szavazat biztosíttassék. Nagyobb népesség, több adózás, több jog, ez oly természetesnek és méltányosnak látszik, hogy szinte nem képes elképzelni az ember, miképen támaszthatott e javaslat oly nagy vihart, melynek hullámai máris magas arányokat öltenek, végkifejlődésökben pedig elhatolnak a zsinati terembe is. És e hullámok — fájdalom — teljesen elborítják, magukba szívják azon számtalan sok fontos kérdés iránti érdeklődést, melyek szintén küszöbön álló zsinatunk tárgyai lesznek. Érteném és természetesnek tartanám némileg a vihart, ha ez az elv: a lélekszámnak megfelelő befolyás a kormányzatra, egészen új volna egyházunk szervezetében. Pedig hát egyáltalában nem új. A zsinati és konventi képviselőket lélekszám arányában választják az egyes kerületek ; az egyházkerületi közgyűlésekre lélekszám arányában küldik az egyházmegyék képviselőiket ; igy például nálunk Dunántúl, B.-Somogy, Komárom és Mezőföld 6—6, Bars, Pápa, Tata és Veszprém 4—4, Drégel-Palánk és Őrség 2 — 2 képviselőt küldenek kerületi közgyűlésünkre. Sőt — horrendum dictu — saját szemeimmel olvastam a mult nyáron, hogy a debreczeni egyháznak talán épen azon vezérférfiai, kik a leghatározottabban ellene vannak máskülönben a szóban forgó javaslatnak, mint égrekiáltó méltatlanságot keserűen panaszolták el a debreczeni egyházmegye azon szűkkeblű eljárását, hogy ez utóbbi nem egyezett bele abba, hogy az általa választandó négy zsinati képviselő közül kettő a debreczeni egyház részéről legyen; pedig mennyire jogos e kívánság, hiszen a debreczeni egyház népessége csaknem felét teszi a debreczeni egyházmegye népességének! A ki A-t mond, ne sajnálja a B-t is utána mondani; a consequentiát tessék elejétől végig levezetni. Mert ha jogos és méltányos dolog az, hogy a zsinati és konventi képviselők a kerületek, valamint az egyházkerületi képviselők az egyházmegyék által lélekszámarányban választassanak: akkor minden kétségen felül jogos és méltányos dolog az is, hogy az egyes egyházak is lélekszámarány szerint folyjanak be ugy az egyházmegyei s ennek közvetítésével a kerületi és egyetemes kormányzásba, mint ezen kormányzást intéző tisztviselők és tagok választásába. Szinte azonnal hallani vélem az ellenvetést: «hja paraszt, az más!» A kálvinista rom-88*